A hét témája

Aki egy kicsit is ismeri a Magyarországi Evangélikus Egyházat, hosszas gondolkodás nélkül is meg tud nevezni tucatnyi tárgyi vagy nyelvi, kegyességi vagy politikai emléket a három nemzeti-kulturális hagyományból, amelyek egészen a legutóbbi időkig meghatározták egyházunk életét, történetét (a vendeket – kicsinységüknél fogva – itt csak megemlíteni tudjuk). Annál nagyobb meglepetés érhet azonban bárkit, ha átfogó tanulmányt vagy éppen egy-egy tradíció jelentőségét és sokszínűségét bemutató munkát keres.

Ami számunkra az ezredforduló táján természetes érdeklődés az elmúlt század és a jelen átalakulási, felbomlási folyamatai nyomán önazonosságunk újbóli felfedezése iránt, az mintha tabu lett volna az előttünk járó nemzedékeknek. Sólyom Jenő egykori professzor és Kertész Botond nyomdafriss írásait leszámítva mintha egy zárolt gyűjteményi szobába lépne az ember, ha szeretne többet megtudni a német-magyar-szlovák hagyományú egyház világáról. A Kelenföldön tartott sorozat történeti bevezető része is csupán arra adott lehetőséget, hogy néhány felvillantott részlettel érzékletessé tegyük ezt az elfeledett kincset.

Sokat mutatnak már a rendelkezésünkre álló számok is. Ha a reformáció elterjedését szeretnénk meghatározni a három részre szakadt, 16–17. századi Magyarországon, mindössze becslésekre hagyatkozhatunk: a protestánsok aránya a kétharmad és háromnegyed között mozoghatott. Ezután azonban az ellenreformáció és a török által szinte lakatlanul hátrahagyott területekre történt betelepítések nyomán jelentősen átalakult az összetétel. A 18. század végén a 4,5 milliós ország kétharmada volt katolikus, egynegyede protestáns – az evangélikusok aránya összességében 8,6% volt. Ekkor már – a letelepítések nyomán – a szlovákság tette ki az evangélikusság relatív többségét a németség, majd a magyarok előtt. 1880-ban körülbelül 40% volt a szlovákok, 35% a németek és 24% a magyarok részesedése az evangélikus népességben. Az elmúlt százötven év nagy átalakulását mutatja, hogy 1910-re felerősödött a kiegyenlítődés: szlovákok – 35%; németek – 31,5%; magyarok – 32%. A trianoni tragédiához és a 20. század sokszoros megpróbáltatásaihoz vezető folyamatok egyike éppen ezt megelőzően a nacionalizmusok egymásnak feszülése volt, ami különösen is megropogtatta a magyarországi evangélikusságot.

A történelmi sorsfordulót ismét viszszatükrözik a számok: míg 1910-ben az evangélikus lakosság száma 1,34 millió volt, 1920-ban csupán 485 ezer (közel 64%-os veszteség!). Trianon átrendezte a felekezeti arányokat is: míg korábban a római és görög katolikusok száma körülbelül 13 millió, az ortodoxoké 3 millió, a reformátusoké 2,6 millió volt, addig 1920 után 5 millió katolikus, 61 ezer (!) ortodox és 1,6 millió református maradt az új határok között (figyeljünk a protestantizmuson belül kialakult arányeltolódásra is!). Egyházunkat érintő adat továbbá a határok beszűkülésével bekövetkező nemzetiségi átrendeződés: a magyarság 33%-a, a németség 73%-a, a szlovákság 92%-a élt a trianoni határokon túl. Így lett a 20. század az evangélikus súlyvesztés időszaka, hiszen a tendencia a mai 303 ezres adatig a németek háború utáni elhurcolásával és a bene�i szlovák-magyar nemzetiségi átrendezéssel, valamint a baloldali diktatúra egyházellenes tevékenységével folytatódott.

Ha egy pillantást vetünk a száz évvel ezelőtti térképre, a következőt látjuk: az evangélikusság egyharmada élt a Felvidéken, további egynegyede Erdélyben. Békés és Nyíregyháza mellett Pest és Bács-Bodrog, a Dunántúlon pedig a kemenesaljai és határszéli gyülekezetek jelentették a legfontosabb központokat.

A lutheri-evangélikus reformáció első körben a szászok között vert gyökeret: Erdélyben és a felvidéki cipszerek körében. Kevéssé köztudott, hogy ősi magyar gyülekezetek is szép számban éltek a Kemenesalján, a Sajó és a Hernád vidékén, Brassó környékén és Orosházán – az a közvélekedés tehát, hogy a lutheranizmus nemzetiségi ügy lenne, inkább a 19. század nacionalista előítéleteinek a számlájára írandó.

A török utáni betelepítések vallási nehézségeit – különösen III. Károly és Mária Terézia közel hetven esztendeig tartó uralkodása idején – aligha lehet kellőképpen részletezni. A települések szinte semmiből való újjáépítéséhez olyan vállalkozó kedv és elszántság kellett, hogy a vonzóbb feltételek érdekében sokszor engedményt kellett tennie a kérlelhetetlenül katolikus Habsburg-udvarnak is (például a hesseni fejedelem csak úgy engedte áttelepülni evangélikus alattvalóit, hogy kikötötte a szabad vallásmegőrzést). Ekkor érkeztek – legálisan vagy illegálisan – nagyobb tömegben evangélikus németek és szlovákok is az ország különböző részeibe. Ugyanakkor minden engedmény ellenére is sújtotta őket II. József türelmi rendeletéig az elnyomó bécsi politika (a templomépítés, illetve lelkész vagy tanító alkalmazása terén stb.). 1781-től ez a helyzet – ha nem is szűnt meg, de legalább – enyhült.

Kétszáz év távlatából talán már érzelmileg is könnyebben fogadjuk el a történelmi tényeket, nő azonban a feszültség, ahogy közeledünk a közelmúlthoz. Az 1800-as évek több hullámban feléledt nemzetiségi nacionalizmusa a történelmi Magyarországon – 1910-ig lélekszámát tekintve a magyarság is csupán a legnagyobb kisebbség volt az államban! – nem csupán az akkori keretek között élezte ki végzetesen az ellentéteket, hanem a mai konfliktusok magvát is elhintette. Az 1840-es években Bécsből támogatott, sokszor magyarellenes nemzetiségi mozgolódás szembefordította egymással Magyarország népeit, amit például az egyházban a saját nyelv használata elleni fellépéssel és más erőszakos nézetekkel a Kossuth-kormányzat is elmélyített (igaz, Kossuth mindezt az emigrációban felülvizsgálta). Ez is mozgósította a szlovákságot, amely mind nehezebben tűrte a 19. század második felében egyre világosabban kifejeződő érdekeltséget a magyar-német kiegyezésre.

Az önálló szlovák egyházkerület kialakítására való törekvés 1860 után az evangélikus egyház legnagyobb nemzetiségi problémáját jelentette egészen Trianonig. A két világháború között mind a pángermán, mind a pánszláv mozgalmak további ütközésekhez vezettek. A német és szlovák evangélikusság jelentős részének a Magyarországból való erőszakos kimetszése – történészi szemmel nézve is – drasztikusan avatkozott be ebbe a folyamatba, melynek eredménye egy lassanként szinte teljesen elmagyarosodó, viszont identitásának gyökereit kereső mai egyház. A problémákat – feldolgozás nélkül – mélyre temettük, ahonnan mégis újra és újra visszajárnak.

A részletesebb bemutatásnak ugyan határt szab a terjedelem, de talán mégis további munkára ösztönöz másokat. „…rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés” – ahogyan József Attila írja –, mert sok mindennel adósok vagyunk még. Nemcsak „közös jövővel”, de a közös múlttal is!

Dr. Korányi András