A hét témája

Mint ismeretes, a török kiűzése és a spanyol örökösödési háború befejezése (1714), illetve a békekötést becikkelyező pozsonyi országgyűlés (1715) után kerülhetett sor a török hódoltsági területek idegenből hozott lakossággal való betelepítésére. E telepítés folytán került német – főleg hesseni – evangélikus lakosság Tolna-Baranyába. Az alábbiakban az ő tradicionális kegyességükről ejtünk néhány szót.

A szóban forgó gyülekezetek mind paraszti közösségek voltak, a városok kialakulása után települtek le, s aki a paraszti sorból kiemelkedett, egyúttal asszimilálódott is. Parasztok lévén szigorú, a természethez lehető legjobban illeszkedő életet éltek, amelyben a bölcsőtől a koporsóig mindenütt jelen volt az egyház is. Együtt éltek a természet ritmusával, a kemény hétköznapi munka megkövetelte a vasárnapi pihenést, amelyet szigorúan – saját érdekükben is – betartottak. A szombat a vasárnapra való felkészülés ideje volt, délelőtt csak a hétvégi takarmányt hordták be, délután felsöpörték a portát és a porta előtt az utcát, majd az esti harangszóval beállt az ünnep (Feierabend).

Az istentiszteleten való részvétel egyúttal társadalmi esemény is volt, előtte-utána a férfiak megtárgyalták a falu ügyes-bajos dolgait. A népviselethez nem tartozott csizma vagy bőrcipő (konfirmációra és esküvőre volt szokás viselni), a lakáson belül „pacskert” (boka alatt végződő, házi kendervászonnal talpalt, kötött gyapjúzoknit) viseltek, egyébként pedig facipőt („klumpát”) vagy papucsot. Télvíz idején a pacsker féllábszárig ért (azaz rendes gyapjúzokni volt), a szára felső, körülbelül tíz centiméteres csipkesávjában a háziasszony bemutathatta kötésbeli művészetét. A „hosszú pacskerbe” belegyűrték a nadrágszárat. A papucs volt az ünnepi viselet; a templomban illett kivillognia belőle a frissen felvarrt pacskertalp fehérségének.

A természettel való együttélés jegyében ragaszkodtak az egyházi év időszakaihoz kapcsolódó kívánalmakhoz is: böjtben és adventben nem illett sem bált, sem lakodalmat rendezni.

Külön ünnep volt az úgynevezett Kirchweihfest, a búcsú. Nevével ellentétben nem ugyanakkor van, mint a templomszentelési évforduló, de mindig őszre esik: Simon-Júdás- vagy Márton-napra, illetve a hozzá közelebb eső vasárnapra, esetleg Katalinra vagy Erzsébetre. Lackner Aladár megfigyelése, hogy ahol megvannak a legeslegelső anyakönyvek, mindig a búcsú napjával vagy egy-két nappal később kezdődnek. Vagyis a gyülekezet akkor kapott lelkészt, akkor tartották a letelepedés utáni első istentiszteletet, akkor indult be az egyházi élet a faluban. A búcsúra illett végezni minden kinti mezőgazdasági munkával; aki valamivel elmaradt, azt a falu szájára adták a legények. A téli időszak volt a népművészeti alkotások ideje; ekkor keletkeztek a szőttesek és a különféle használati tárgyak.

A szigorú fegyelem szigorú egykézést és szigorú kasztrendszert is jelentett: mindenkinek megvolt az elrendelt helye, amelyet csak kivételesen léphetett át. Vagy kiemelkedett belőle tanulással, vagy „megengedhette magának”. Mint nagyanyám mesélte késő öregkorában: neki, a nagygazda leányának engedélyezte az anyja, hogy ahhoz menjen férjhez, akihez akar, mert ez huszonnégy kataszteri hold birtokában neki is meg volt engedve…

Ebben a szigorú rendben különleges helyzetben volt a lelkész, akit egyrészt tisztelet övezett, másrészt kritikával illették, mint minden autoriter irányítású közösségben a vezetőt. A paraszti közösség kormányzásához éppen ezért tekintélyt parancsoló önfegyelem, továbbá lelkipásztori bölcsesség kellett. Például: az új lelkészt hajnalban kitrombitálta a kanász az ágyból – szokása szerint ugyanis a paplak előtt szokta kihajtáskor megfújni a tülkét. Az újonnan érkezett lelkész nem akart mindjárt a kezdet kezdetén böllenkedni (piszkálódni) vele, ezért másnap felkelt hajnalban, megkínálta a kanászt egy féldecivel – jutalmul, hogy olyan szépen fújt. Ezt mindennap megismételte a héten, aztán többször már nem ment ki. A kanász meg mérgelődött: „Csak nem fogok neki ingyen fújni?!” – és a lelkészcsalád hajnali nyugalma biztosított volt.

Istentiszteleti liturgiájuk nem a lutheri Deutsche Messe volt, hanem egy meglehetősen lecsupaszított istentiszteleti rend. Ifj. Prőhle Károly professzor magyarázata szerint azért, mert Németország egy olyan területéről származnak, amely viszonylag hamar protestánssá lett, ezért a mise dramaturgiája megfakult, és a nép vallásossága szempontjából sokkal nagyobb jelentősége volt a kolduló (prédikáló) szerzetesrendeknek, mint a misének. A szerzetesek prédikáltak két-három óra hosszat, majd gyors Kyrie, Gloria, Credo után hazaküldték a népet. Ez az egyszerű liturgia olyannyira részévé vált identitásuknak, hogy a második világháború után Németországba kitelepítettek az első istentiszteleti részvételük alkalmával elbizonytalanodtak abban, hogy jó helyen járnak-e.

Kegyességük meglehetősen racionális volt. Ez kétségkívül a lelkészi kar racionalista-kultúrprotestáns beállítottságának a folyománya, amely az istentiszteleti életet – ha lehetett, a mindennapokat is – átszőtte. Németországból a Biblián kívül magukkal hozták a marburgi énekeskönyvet, amely 1812-ben Hőgyészen újabb (többedik?) magyarországi kiadást ért meg, és 1836-ig használatban volt. Ekkor adták ki a Tolna-Baranya-Somogyi Evangélikus Egyházmegye saját szerkesztésű énekeskönyvét. Nem volt módomban a kettőt egymással összevetni, de a „Tolna-Baranya-Sümegher Seniorat” által szerkesztett énekeskönyvben feltűnő a szerkesztőknek az énekszerzőkkel és az énekek szövegével való, teológiai indíttatású, önkényes és türelmetlen bánásmódja. Paul Gerhardt-ének például egyetlenegy sincs. Az ismert és elhagyhatatlan Luther-énekeket pedig a racionális (Ritschl ihlette?) elveknek megfelelően átjavították. Eszerint nem az ingyen kegyelem és a naponkénti megtérés a fontos a keresztény életben, hanem az erény, a Tugend, néha jelentése tekintetében differenciálatlanul, egyszerűen nyakon öntve vele az énekeskönyv használóját – hasonlóan a későbbi „szolgálat” szóhoz. Nem véletlenül később egyszerűen „Tugendbuchnak” nevezték ezt az énekeskönyvet.

A 19. század végi „iparosébredés” és az Amerikából visszatértek által erőre kapott kisegyházak miatt új énekeskönyvre volt szükség. 1910-ben az egyházmegye kiadásában meg is jelent, a gyülekezetek azonban nem voltak hajlandók bevezetni a Tugendbuch helyett. Több száz példánya van még (kilencvenhat éve!) raktáron a bonyhádi templom karzatlépcsője alatt. Hidason döntés elé állítottam a gyülekezetet: vagy átveszik hatvanévi késés után az „újat”, vagy megszűnnek a német istentiszteletek. Mikor azután kiosztottam az „új” énekeskönyveket, megnyugodva fogadták: „Das sind ja unsere Schulbücher!” („Hiszen ezek a mi tankönyveink!”) – azaz: a tanítók az iskolában megpróbálták rászoktatni a gyülekezetet az „újra”, ami a jelek szerint kevés sikerrel járt….

Ez az énekeskönyv nem tölthette be azt a szerepet, amelyet a magánkegyességben a Tranoscius töltött be szlovák hittestvéreink között. A családokban ránk maradt könyvek alapján azonban bizonyos, hogy gyakorolták a magánkegyességet – olvasva. Részben a türelmi rendelet előtt, amikor is több órai szekerezés után jutottak el abba a gyülekezetbe, amely már 1721 előtt működött, és ahol a törvények szerint nyilvános protestáns istentisztelet a „Schwäbische Türkei” területén is tartható volt.

A későbbiekben azok az idősek éltek vele, akik már két bottal vagy mankóval sem voltak képesek legyőzni a templomba felvezető lépcsőket. Dédnagyanyám például minden ünnepnap délután, mosogatás után ünneplőbe öltözött, elővette az 1717-ben Frankfurtban nyomott – tehát a betelepüléskor árpászsákban becsempészett, magukkal hozott – Bibliát és a Luther-posztillákat, és elolvasta az arra a vasárnapra szólót. Ez a magánkegyesség mindmáig folytatódik az Útmutató, illetve a Herrnhuter Brüdergemeine által kiadott Losungen használatával, illetve a Neukirchener Kalender vagy a – Martin Luther Bund által kiadott – Feste Burg áhítatoskönyv olvasásával.

Ez a kegyesség különösen is elmélyült annak a nemzedéknek az életében, amelyet megérintett a Fébé munkája vagy más evangélizáció (akár magyar nyelven is!); amely átélte a második világháborút, a „málenkij robotot”, a családoknak az előbbiek, valamint a kitelepítés, a hadifogság miatti (és még ki tudja, milyen eszközökkel elért) szétszaggatását, és amely a Deuteronómium korával együtt megértette, hogy létének garanciája egyedül az Úr – de ő elég. A hagyományos paraszti kegyesség az idő múlásával (a paraszti közösségek állami szétrombolásával) elenyészett, az egykori német gyülekezetekben – már ahol még megvannak – a mára jellemző kegyességi típusok élnek.

Krähling Dániel