A hét témája

Az evangélikus szlovákok dicséretes tulajdonsága, hogy ha valahol tömegesen letelepedtek, szinte az első dolguk volt, hogy templomot és iskolát építettek maguknak. Így volt ez Békéscsabán is. Hivatalosan 1718. a szlovákok Békéscsabára való betelepítésének az időpontja. Ekkor érkeztek ide a felvidéki telepesek, a vándorlás folyamata azonban több évtizedig eltartott. 1740-ben már körülbelül kétezer-hétszáz volt a város lélekszáma.

A sokfelől összesereglett nép – érthető módon – százfelé húzó tömeg volt rengeteg hibával, erkölcsi fogyatékossággal. Szükség volt egy erős kézre, amely összefogja ezt a sokféle népet. Amikor 1740-ben Tessedik Sámuel lett a lelkész, hivatalba lépésekor rögvest összehívta a presbitériumot, és általa kidolgozott egyházi utasításokat olvasott fel. Különféle rendtartások szerepeltek köztük, például: „Mindenki úgy viselje magát, mint egy valódi evangélikushoz illik. A rendzavaró, botrányos életű nyilvánosan, az egész egyház előtt büntettessék, sőt az ilyet sem a kereszteléshez, sem az esketéshez tanúnak hívni nem szabad. A vasárnap, mint lelki épülésre szentelt ünnep, mindenki által annak rendje szerint ünnepeltessék. Evégett akkor senkinek a korcsmában bor ne adassék, a templomot elmulasztó a papnak bejelentessék, ki pedig szombaton elutazni kénytelen, úgy, hogy a vasárnapi istentiszteleten jelen nem lehet, az is magát a papnál jelentse. Hétköznap minden vendég estvéli harangozáskor imádkozzék.” Ezeket az utasításokat minden esztendőben a Szentháromság ünnepe utáni 12. vasárnapon felolvasták a szószéken.

1. és 1745 között a békéscsabaiaknak csupán vesszőből font, sárral tapasztott imatermük volt. Tessedik szentelte fel 1745-ben a téglából épített templomot, a mai Kistemplom ősét. Itt is – ugyanúgy, mint például Tótkomlóson, Pitvaroson és több szlovák gyülekezetben – mindennap volt reggeli könyörgés. Két Tranoscius-ének, imádság és a napi igéhez kötődő igehirdetés hangzott el.

A vasárnapi istentiszteleten kötött volt az ülésrend. Az oltár felől nézve bal oldalon ültek a férfiak, jobb oldalon az asszonyok, a legények pedig – ha volt – a karzaton foglaltak helyet. A leányok az oltár előtt állták végig az olykor két-három órás istentiszteletet – télen is, a fűtetlen templomban. A gyülekezet rendfenntartóit kusztusoknak hívták. Ők az ülés mellé odakészített négyméteres mogyoróvesszővel intették fegyelemre a fiúkat, illetve lent a lányokat. A békéscsabai templomban a mai napig láthatók a bottartók.

Vasárnaponként délután vecsernyét tartottak a háziasszonyoknak, hiszen ők az ebéd készítése miatt nem mindig tudtak templomba menni. Egy idő múlva már nem csak ők jártak erre az alkalomra. Gyakoriak voltak a házi istentiszteletek is: a lelkész egy-egy család meghívására háznál tartott igehirdetést a rokonok, szomszédok részvételével. Ezeket a Rákosi-rendszerben hivatalosan beszüntették.

A keresztelőt már a gyermek születése utáni negyedik-ötödik napon megtartották, mert féltek a csecsemőhalálozástól. A 6. elemiben konfirmált ifjak a jeles ünnep alkalmából megkapták a féltve őrzött, rézveretes Tranoscius-énekeskönyvüket, a módosabbak a halottas énekeskönyvet. Gyakran előfordult, hogy egyszerre több pár fogadott hűséget az oltár előtt.

A szlovák falvakban a harangok mindig hírül adták, hogy férfit vagy nőt hívott-e haza a teremtés Ura. (Ez sok helyen még ma is így van.) Előbbinél három, az utóbbi esetében pedig kettő úgynevezett vers elütése előzte meg az általános harangozást. A tehetősebbek a temetés napján is adtak díszharangozást az elhunytért. A temetést virrasztás előzte meg, utána pedig halotti toron látták vendégül a családtagokat. Néhol kalácsot, kenyeret, kolbászt, sajtot kínáltak, más falvakban bográcsban főztek birka- vagy disznópörköltet az egybegyűlteknek, akiknek csak egyszer volt szabad venniük az ételekből. Illetlenségnek számított többször szedni a halotti toron. A család másnap együtt elment a reggeli könyörgésre.

A szlovák gyülekezetekre jellemző volt, hogy az asszonyok az egyházi ünnepnek megfelelő színű kendőt vagy ruházatot viseltek. Így például böjtben és adventben lilát, nagypénteken feketét öltöttek magukra. Az úrvacsora hitből fakadó kötelesség volt; nagypénteken mindenki vett úrvacsorát a passió előtt vagy után.

Kutyej Pál Albert