A közelmúlt krónikája

Historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítómestere. Mélységes igazság ez valóban: a történelem személyesen átélt eseményei döntően formálják egész életünket. Nemcsak a múltunkat, hanem mai gondolkodásunkat és életfolytatásunkat is! Személyes átélés nélkül felszínes, sőt teljesen téves maradhat mindenfajta másoktól átvett „tényfeltárás” – akár a tatárjárás vagy a mohácsi vész korából, akár a legutóbbi évtizedekből! Emiatt van szükség az 1956. esztendő sorsfordító eseményeinek az igazi megértéséhez is személyes tanúkra. Olyanokra, akik felnőtt fejjel valóban átélték azokat a sorsdöntő eseményeket, és akik sajnos már egyre kevesebben vannak közöttünk.

Emlékezzünk hát, akik még személyes tanúi lehettünk 1956-nak! Egész gondolkodásunk és életünk „tanítómesterévé” lett mindaz, ami hazánkban és egyházainkban fél évszázaddal ezelőtt végbement, és „megrengette az egész világot”. 1956 világtörténelmi leckét adott az egész világnak arról – ahogyan ezt nemrég maga Bush elnök is kijelentette Budapesten –, hogy a hit és az akarat együtt legyőzhetik a világ legerősebb hatalmait is a szabadságért és az igaz emberségért folytatott történelmi küzdelmekben.

Emlékszünk: Sztálin, a véreskezű szovjet diktátor halála (1953) után Hruscsov korszaka következett, aki a 20. pártkongresszuson (1956. február) élesen elítélte a szovjet személyi kultuszt és azt, hogy a kegyetlen diktatúra százmilliónyi véráldozatot követelt. Hazánkban ez Rákosi rémuralmának a végét és Nagy Imre békítő irányzatának a fokozatos megerősödését jelentette. A világ egyházai, a Vatikán, de a protestáns és az ortodox egyházak vezetői is azonnal felismerték az egyházüldöző szovjet diktatúrával szembeni tennivalóikat. Az Egyházak Világtanácsa ezért 1956 tavaszára az egész világról éppen Magyarországra, Galyatető konferencia-központjába hívta össze a protestáns és az ortodox egyházak legfőbb vezetőit. Így történt, hogy D. Ordass Lajos börtönbe zárt mártír püspökünk állami és egyházi rehabilitációja a legszorosabb összefüggésbe került 1956 nyarának és őszének sorsdöntő magyarországi eseményeivel.

Azokból az időkből származó személyes emlékeim ötven év távlatából is elevenen élnek bennem. Emlékszem a puszta megélhetésért folytatott nehéz küzdelmekre három kisgyermekkel, de arra a csodálatos „lelki ébredésre” is, amely a negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején végbement a hazai evangélikus egyházban. Nem volt véletlen, hanem Isten gondviselő kegyelmének köszönhetjük, hogy azokban a legnehezebb években éppen a skandináv evangélikus egyházakkal, elsősorban pedig a finn ébredési mozgalommal erősödtek meg a kapcsolataink! Csak egy példát említsünk: Csepregi Béla 1956 júliusában Oulu városában harmincezer ember előtt tartotta igehirdetését. Egymást érték a hasonló találkozások.

Sorsdöntően fontos lépése volt az Egyházak Világtanácsának és a világ minden sarkából a Galyatetőn összegyűlt egyházi vezetők hatalmas seregének, hogy 1956 világtörténelmi változásait összekötötték Ordass Lajos teljes állami és egyházi rehabilitációjának a követelésével. Emlékezzünk csak a világtanács ülését megnyitó, Deák téri templomunkban tartott felejthetetlen istentiszteletre! Emlékezzünk a júniusi országos segédlelkészi konferencia eleven vitáira és a hazai protestáns egyházaink minden gyülekezetében megtartott júliusi ökumenikus napokra! Felejthetetlen marad, hogy a világtalálkozó egyik központi kérdésévé Ordass püspök rehabilitációjának az ügye vált, amint azt július végén a zárónyilatkozatban Fry püspök, a világtanács elnöke kijelentette. Soha nem szabad megfeledkeznünk ennek a két eseménynek az egyház- és világtörténelmi szoros kapcsolatáról! Akik maguk nem élhették át mindezt, nem érthetik meg igazán 1956 nyarának és őszének a teljes jelentőségét.

Dr. Nagy Gyula