Keresztény szemmel

Rég nem látott barátommal találkoztam. A beszélgetés a szokott közhelyekkel kezdődött, a kötelező tájékoztatók után azonban érdekes fordulatot vett. Beszélgetőtársam elmesélte, hogy felhagyott a nagyvárosi életmóddal, felszámolt mindent, ami idekötötte, és messzire költözött Budapesttől. Új lakhelyén néhányan összefogtak, és közös gazdaságot alapítottak, tulajdonképpen egy faluközösséget.

Csak természetes – divatosan szólva bio- – módszerekkel termelnek, gyakorlatilag önellátók. Ami kevés fölöslegük van, azt értékesítik, s az így befolyt összegből a falutanács döntése alapján szerzik be a nélkülözhetetlen ipari termékeket. Közösen tartják fenn saját iskolájukat, és bár nem okvetlenül pedagógus képzettségű, de mindenképpen nagy tudású, jó szándékú, tanítói vénával megáldott társukra bízzák a csemeték képzését. Akik – talán nem meglepő – messze az átlagot meghaladó ismeretekkel rendelkeznek környezetükről. Ha nagyon le akarnánk egyszerűsíteni, talán azt is mondhatnánk, kiválóak biológiából, földrajzból, környezet- és természetismeretből.

A közösség nem tartja magát kommunának, hiszen nem élnek teljes vagyonközösségben, de az „egymás segítése” fogalom azért mégis egészen más tartalommal bír. Természetesen együtt építkeznek, közösen végzik a mezőgazdasági kampánymunkákat, a közösségi épületek és létesítmények fenntartását. Ezenkívül a tagoknak különböző feladataik vannak, például télen az iskola tüzelővel való ellátása vagy a közterületek tisztán tartása. Leginkább az „élő falu” kifejezést kedvelik, amely egyaránt utal aktív közösségükre és a természettel való közelség, harmónia megélésére.

A szinte rousseau-i kép persze nem felhőtlenül derűs: vannak gondjaik, problémáik. Nincs múltjuk, nincsenek gyökereik, s ami a legjobban hiányzik: nincsenek hagyományaik. Nemcsak a gazdálkodás csínját-bínját nem tanulták meg nagyszüleiktől, de a zárt közösségi lét ezernyi konfliktusának a kezelését sem ismerik, amiért időnként keserves árat kell fizetniük. Azonfelül, hogy mindenre maguknak kell rájönniük – néha fájdalmas tapasztalatok árán –, gyakran súlyos problémát okoz eldönteni még azt is, hogy mi a jó és mi a rossz.

Felnőtt emberek naponta szembesülnek olyan kérdésekkel, amelyekre nincsenek felkészülve, s mégis választ kell adniuk rájuk. Ha betakarításkor gépeket használnak, jóval gyorsabban kerül biztonságba a termés, de kibújnak a maguk szabta szabályok alól. Ha gyermekeiket beoltatják védőoltással, akkor – hitük szerint – komoly veszélynek teszik ki őket azzal, hogy mérget juttatnak a szervezetükbe, viszont ha nem teszik meg, vállalniuk kell a gyámhatóság és a közegészségügyi hatóság rosszallását. Ha megtanítják gyerekeiknek a számítógép kezelését, a rosszat hinthetik el a tiszta gyermeki lélekben – vallják –, viszont ha nem, komoly hátrányt okozhatnak a reményeik szerint majdan tanulni vágyó ifjaknak. Még hosszasan sorolhatnánk a közösséget érintő megpróbáltatásokat, a felmerülő kérdések, problémák özönét. „Mi a megoldás?” – tette fel immár sokadszor a kérdést barátom, most éppen tőlem várva a helyes választ.

Kézenfekvő javaslatomon – hogy ha valahonnan, akkor a Bibliából igazán hiteles feleleteket kaphatnak erkölcsi, lelkiismereti kérdéseikre – nem lepődött meg. Sőt nem is utasította el a lehetőséget. Viszont elmesélte, hogy bár a közösségben vannak néhányan, akik tagjai voltak valamelyik egyháznak, mikor oda kerültek – és ma is bevett szokás körükben például az étkezés előtti asztali áldás –, de valójában nem egy keresztény közösségről van szó. Pedig próbálkoztak már azzá válni, csakhogy a Biblia – bármennyire tisztelik is – megértéséhez ismeretek kellenek, amelyekkel ők nem rendelkeznek. Így semmit nem tudtak kezdeni a tizenkét törzs területfoglalásának leírásával, de nem érintette meg őket a csodálatos halszaporítás története sem.

Egyszer volt már valaki, aki vállalkozott arra, hogy legalább időnként eljárjon hozzájuk, és meséljen nekik az élő Istenről, de számukra nem volt hiteles, hiszen nem ismerte, nem értette az ő életüket, így nem tudta megtalálni velük a közös hangot. Saját kezdeményezéseik is rendre kudarcot vallottak, s a nagy kihívás ellenére sem akartak valamiféle új kommuna, szekta megalapításába fogni. Tanult emberek lévén tudják, érzik, hogy nem ez a helyes út.

Ténylegesen nem is az a problémájuk, hogy nem tartoznak valamely bejegyzett vallási közösséghez. A zsigereikben érzik, hogy kell még lennie a földön, a vízen és a magon kívül „valakinek”, aki gondoskodik róluk, aki vigyázz rájuk. Aki lehetővé teszi, hogy az iszonyúan sok és kemény munkával megművelt növény ételként az asztalukra kerülhessen. Barátom saját szertatása például, hogy vetés előtt letérdel a földje szélén, és hangosan imádkozik. Így próbálja megtalálni, megszólítani Istenét.

Hinnének ők, csak sok más – az előző rendszerben született felnőtthöz hasonlóan – nem tudják, hogyan kell hinni. Hogyan kell hívővé, kereszténnyé válni? Hogyan kell megszólítani az Urat, s mi van akkor, ha válaszol?

Ők is ugyanazt az Urat keresik, ők is ugyanazokkal a problémákkal találják szemben magukat, mint bármelyikünk. Csak ők naponta, talán óránként szembesülnek a Teremtő nagyságával és mindenhatóságával, de nem lelik a hozzá vezető kicsiny ösvényt, amelyre nekünk rámutat lelkész, gyülekezet, liturgia, imádság és Szentírás. Érzik a Megváltó jelenlétét, de nem tudják, hogyan szólítsák meg, hogyan forduljanak oda hozzá. Náluk nem működik a kommunikáció – még annyira sem, mint az úgynevezett „gyakorló keresztényeknél”.

Ők élő hitet, megtalált Istent szeretnének, nem pedig istentelenül élni! Ők, az élő falu lakói, akik talán sokkal jobban érzik az élet, a napi munka roppant felelősségét, a választás súlyát, hiszen lényegesen több verejtékkel tudják előteremteni mindazt, amire szükségük van. Amiért viszont igazi, kimondhatatlanul nagy, de kimondatlan hálát éreznek. Nem úgy, mint mi, elpuhult városlakók, akiknek sokszor már eszünkbe sem jut hálát adni azért a kényelemért, amelyben élhetünk.

Gyarmati Gábor