Keresztény szemmel

Voltaképp nem is ismerjük első királyunk alakját; az ábrázolások sokfélesége legfeljebb a művészek szándékára utalhat. Az összekulcsolt kezű, ájtatos férfiról tudjuk, hogy ő volt az ellenfeleivel könyörtelenül leszámoló uralkodó. A szilárd tekintetű, kardjára támaszkodó vagy lovon ülő marcona király pedig azonos a tudatosan gyakorolt keresztény hitéből erőt merítő, szeretett fiát és lehetséges utódját idő előtt elveszítő esendő emberrel. Szent István szobrai a budapesti Halászbástyától a legkisebb falvak főteréig – függetlenül művészi színvonaluktól – nemcsak a királyra, hanem a magyar állam több mint ezeréves történelmére, az állam szerepére, a vezetők személyiségének fontosságára is emlékeztetnek mindnyájunkat.

A legpontosabb képet első királyunkról, nézeteiről nem a képi ábrázolások által, hanem sokkal inkább az Imre herceghez írott Intelmekből kaphatjuk. Nem István önálló alkotásáról van szó; a mű illeszkedik azoknak a középkori királytükröknek a sorába, melyekben az uralkodáshoz elengedhetetlen jellemvonásokat veszik sorra a szerzők. Az Intelmek, amint azt a neves történész, Szűcs Jenő megállapítja, az első magyar államelméleti értekezés. Ugyanakkor a személyes hang, az utódnak kiszemelt fiú iránti aggodalom különleges irodalmi és történelmi értéket kölcsönöz a néhány oldalas írásműnek. A tíz pontban összefoglalt államvezetési tanácsok napjainkban leggyakrabban idézett mondata a hatodik, a vendégek befogadásáról szóló fejezetben található: „Mert az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő.” Az Intelmek pontjai között ugyanakkor van néhány olyan is, mely távolabb áll a mai korszellemtől, noha több figyelmet érdemelne.

Az Intelmek kulcsfogalma a vezetői alkalmasság. A középkori felfogás szerint az állam Krisztus egyházának új sarja, az uralkodó pedig „Krisztus király fia”. Nem öröklés vagy vérségi kötelék által vált azzá, hanem a keresztény hitelveknek megfelelő tettei emelték ebbe a pozícióba. Mint István írja, „a hit tettek híján meghal”, e tettek között pedig kiemelt helyet foglal el a pogányság elleni küzdelem, mely István életének és a fiatal magyar állam megszilárdításának döntő mozzanata volt. A misztikus Krisztus-fiúság gyakorlati háttere ugyanakkor az is, hogy ezáltal a király és állama független maradt, nem vált a Német-római Birodalom vazallusává. A krisztusi parancsnak engedelmeskedve őrizhette meg tehát a világi hatalmakkal szembeni önállóságát, szuverenitását.

István intelmei szerint a jó uralkodó nem despota, igyekszik alattvalói megelégedésére tevékenykedni. Itt persze nem szabad a mai értelemben vett „társadalomra” gondolni, hiszen a korabeli felfogás szerint csak egy szűk, kiválasztott réteg volt a hatalom számára számottevő. A tapasztalt, tekintélyes alattvalókkal való tanácskozás hasznos az uralkodó számára, mert „aki jár a bölcsekkel, a bölcsek barátja lesz, nem a bolondokhoz lesz hasonlatos” – írja, utalva a Példabeszédek könyvére (13,20). István felfogása szerint a jó uralkodó törekszik ugyan államának minél jobb megszervezésére, ugyanakkor tudja, hogy a legjobb szervezet sem működhet a megfelelő szellemi támaszték nélkül. Az természetes, hogy a lenyűgöző állam- és egyházszervezési munkát végző István a szellemi-erkölcsi támaszték kijelölésénél a Tízparancsolat alapvető fontosságát emeli ki.

Óvnék attól, hogy István király államfelfogása, külpolitikai elképzelései és korunk politikai történései között bárki is közvetlen analógiát keressen. Abszurd, amikor a nyugati kereszténység felvételét – mely kétségkívül hosszú távon meghatározta külpolitikai orientációnkat – egy mondatban említik európai uniós tagságunkkal. A Szent István-i keresztény államiságot példaként állítani – szintén gyakori szónoki fordulat – napjainkban nyilván merő anakronizmus, még akkor is, ha tudjuk, hogy a zsidó-keresztény hagyomány az európai demokráciák többsége számára fontos igazodási pont. Mégis érdemes a rutinszerű ünneplésen túl – felidézve első királyunk korszakalkotó tevékenységét, de elkerülve az aktualizálás veszélyét – végiggondolni: mit is várunk korunk államszervezetétől, vezetőinktől.

Sok szó esik manapság a korszerű, hatékony, költségtakarékos államról. Azt is tudjuk, hogy folyamatosan növekednek a közterhek, az adóhivatal megerősítésével pedig látványosan nő az állami szigor. Hazánkban különös virtus a szabályok kijátszása, a kiskapuk folyamatos keresése. Az állam pedig fut a pénze után, amelyre a közszolgáltatások fenntartása érdekében nagy szüksége van, különösen ha egyébként olyan rosszul gazdálkodik, mint az utóbbi években.

A törvénytisztelő, adófizető állampolgárok ugyanakkor jogosan, az eddiginél öntudatosabban tehetik fel a kérdést, hogy hová tűnt a sok befizetett adó és járulék, és fogalmazhatják meg elvárásaikat azzal kapcsolatban, hogy miként is működjön szűkebb és tágabb környezetük. Egy falu, egy város vagy akár egy ország életének a megszervezése rendkívül összetett feladat. Egy településen még csak nem is politikai hovatartozás, hanem szervezőkészség és elszántság kérdése, hogy működnek-e a közintézmények, milyen állapotok uralkodnak az orvosi rendelőben, jók-e az utak, vagy hogy milyen a közbiztonság. A törvénytisztelő polgár tehát István királyra emlékezve joggal keresi az általános rendet, mely kiszámíthatóbbá teszi a mindennapokat.

Katolikus testvéreink szentként tisztelik Istvánt. Protestáns keresztényként mi is fejet hajtunk nagysága előtt. Intelmeinek felidézett pontjait megszívlelve tudjuk, hogy a magyar állam befogadó jellegét belső életében aligha tapasztalhatta meg jobban más vallási közösség, mint a magyar, német és szlovák gyökerekből táplálkozó hazai evangélikusság. Hitünk erejében bízva képesek vagyunk az önálló, független véleményalkotásra, ugyanakkor tudjuk, hogy mások és magunk előtt is tetteink minősítenek, teszik láthatóvá hitünket. Ismerjük közösségeink erejét, a „tanácskozás” fontosságát, az egyházi és a világi tisztségviselők egymást segítő munkálkodásának szükségességét.

Bízunk benne, hogy István király szelleme és az ő „szellemi támasztéka” zsinórmértékül szolgál mindazoknak, akik felelősséget viselnek szűkebb és tágabb környezetünk rendjéért.

Prőhle Gergely