Keresztény szemmel
Némaságom áldásai
Felejthetetlen hetet tölthettem Németországban egy ifjúsági konferencián, s alig vártam, hogy beszámoljak élményeimről az itthoniaknak. A hazaérkezés utáni reggelen azonban döbbenten tapasztaltam, hogy csak suttogni tudok, hiszen az egyre erősödő torokfájás eredményeképpen a hangom mintha elillant volna. A vicces megjegyzéseket, melyeket néma állapotom váltott ki a környezetemből, egy idő után már egyáltalán nem találtam mulatságosnak. Hiszen annyi minden volt a szívemben, amit szerettem volna elmondani, de egyszerűen képtelen voltam rá!
Nem ez volt azonban az egyetlen szörnyűség, amelyet beszédképtelenségem alatt átéltem… Hazaérkezésem után siettem a gyülekezetbe, ahol még tartott a nyári zenei tábor, amelyről semmiképpen sem akartam lemaradni. Csodálatos volt tapasztalni, ahogy közel ötven gyermek és fiatal dicséri együtt az Urat nap mint nap! Csak úgy zengett a pestszentlőrinci templom és templomkert a tiszta hangtól! Úgy szerettem volna én is velük énekelni, de hang nélkül erre is képtelen voltam…
Ültem hát a padban, és sajnáltam magam. Aztán egyszer csak megütötte a fülemet egy mondat az egyik énekből: „Hallgatom, hogy mit szól Isten hangja hozzám. Úgy várom!”
Elgondolkodtam. Lehet, hogy az Úr most valami nagyon fontosat akar megtanítani nekem? Valamit, amit csak akkor hallok meg, ha meg tudok egy kicsit állni, el tudok csendesedni, ha képes vagyok egyszerűen csak figyelni?
Végeláthatatlannak tűnt a három, teljesen hangtalanul eltöltött nap, de közben áldások egész sorát tapasztaltam meg.
Áldás volt átélni, hogy milyen az, amikor az akarat a fizikai tehetetlenség korlátaiba ütközik. Azért volt áldás, mert közben eszembe jutottak idős testvérek, akik lélekben fiatalnak érzik magukat, de terveiket a testi gyengeség miatt csak részben tudják megvalósítani. Mostantól másként hallgatom az ilyen sóhajokat.
Áldás volt átélni, hogy mindent, amim van, ajándékba kaptam. Nem természetes, hogy tudok beszélni, mint ahogy az sem, ha a rádióhallgatók szívesen hallgatnak. Most döbbentem rá igazán arra, mennyire hálát kell adnom érte! S mostantól, ha hallatom a hangom, akkor azt mindig ilyen hálás szívvel teszem.
Áldás volt átélni, hogy nem én adok másoknak, hanem mások adják meg nekem azt, amire szükségem van. Bizony, sokszor nehéz beismerni, hogy rá vagyok szorulva másokra, és meg kell tanulnom, hogy miként fogadjam el a felkínált gondoskodást, segítséget. Mostantól, ha az önzetlen szeretet szándékával lépek oda valakihez, akkor mindig eszembe fog jutni, hogy kiszolgáltatott helyzetben ezt néha nem könnyű elfogadni.
S áldás volt az az igei útmutatás is, amelyet ezekben a napokban kaptam a Prédikátor könyvéből: „Mindennek megszabott ideje van… (…) Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.” (Préd 3,1.7)
Most már újra tudok beszélni.
De hálás vagyok mindazért, amit hallgatag napjaimban tanultam.
Hulej Enikő