A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 14. VASÁRNAP – Lk 17,11–19

Alig képzelhetünk szánandóbb és gyötrőbb sorsot annál, mint amilyen a textusunkban említett tíz leprásé volt. A lepra ugyanis egyike a Kelet legveszedelmesebb betegségeinek. Tetézte még ezeknek a szerencsétleneknek a szomorú sorsát az ókori népek könyörtelensége is. Az ilyen betegeket nem tudták gyógyítani, és mivel ez a betegség rendkívül ragályos, a mózesi törvények rendelkezései alapján kiűzték őket a társadalomból. A pusztában kellett bolyonganiuk, míg sorsuk jobbra nem fordult, vagy meg nem haltak.

Emberi szavakkal ki nem fejezhető hát az a boldogság, amely ennek a tíznek a lelkében ébredt, amikor meghallották a hírét Jézus jövetelének, akiről szájról szájra járt, hogy szavára a vakok látnak, a sánták járnak, a süketek hallanak, és a halottak feltámadnak. Beteg testüket odavonszolták Jézushoz, és alázatosan kérték: Mester, könyörülj rajtunk!

Milyen nagy bizalmat, erős hitet ébreszt a testi szenvedés az emberben! Erre találunk példákat az Újszövetségben. Pál apostol kezdetben Krisztus híveinek legkeményebb ellensége, ám a damaszkuszi úton, amikor Krisztus megjelenik neki, megvakul, majd megtér, és olyan lelkes hirdetője lesz az ő tanításának, hogy az Üdvözítő után neki volt a földön legnagyobb része abban, hogy a kereszténység az ókori világ minden poklán keresztül diadalra jutott. A keresztény anyaszentegyház élete az első századokban felvirágzott, pedig a legrettenetesebb üldözésnek volt kitéve.

Ne zúgolódjunk mi sem, ha szenvednünk kell, hanem hittel ragadjuk meg azt a kezet, amely sújt! Ez a kijelentés persze a mai jóléti társadalmunkban nem népszerű. Hiszem mégis, hogy Isten keze az, amely a bűnök útjáról a nehézségeken keresztül a szebb és boldogabb élet felé akar elvezetni bennünket. Ez az égi kéz nemcsak hitet ébreszt bennünk, hanem rámutat gőgösségünkre, és alázatra vezet. Sok ember gőgjéről tanúskodik a múlt és a jelen történelme, mert az ember veleszületett gyarlósága, hogy úr szeretne lenni mindenek felett, és nem hajlandó magánál nagyobbat, tökéletesebbet elismerni.

Ádám és Éva óta sokan áthágták már Isten parancsát. A fáraó például így kiált fel: „Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak…?” (2Móz 5,2; Károli-fordítás) Az elbizakodott babiloni király pedig azt mondja: „Az égbe megyek fel, az Isten csillagai fölé helyezem ülőszékemet…” (Ézs 14,13; Károli-fordítás) Ma is olyan időket élünk, amikor az emberek nemhogy elismernék maguk fölött a Mindenhatót, de önmagukat bálványozzák. A hatalom urai istent csinálnak magukból, és még a legegyszerűbb embernek a lelkében is ott él a nagyravágyás ördöge. Szükségünk van hát az Úr sújtó kezére. Lelkünk üdvösségét munkálja, ha kemény módon olykor-olykor észre térít bennünket, és a helyes útra vezérel.

Úgy gondolom, hogy a tíz leprás is keveset törődött addig Istennel, amíg jól folytak napjaik. Csak amikor elkövetkeztek a gyötrődések, akkor ébredt fel lelkükben az alázat. A gőgös, felfuvalkodott emberből a szenvedések által az Atya ma is alázatos és hű gyermekeket akar nevelni. Csak ha már végbement bennük a nagy átalakulás, akkor távolítja el tőlük a nyomorúságot.

Isten megsegítő kegyelme végül hálaadásra indít. Igénkben azt olvassuk, hogy a meggyógyított tíz közül egy, amikor látta, hogy meggyógyult, viszszatért, fennhangon dicsőítette az Istent, arcra borult Jézus lábánál, és hálát adott neki. A többi kilenc pedig járta tovább a maga bűnös útját. Akárcsak a mai emberek. Mi is naponként érezzük Isten megsegítő kegyelmét: munkánkra ő ad áldást, asztalunkra kenyeret, megörvendeztet ép, egészséges testtel, betegségeinkben, nyomorúságainkban pedig gondunkat viseli; mi pedig mindezen jókért legtöbbször hálátlanok vagyunk. Bizony tőlünk is szemrehányó tekintettel kérdezhetné az Úr: Vajon nem tízen tisztultak-e meg? Hol van a többi kilenc?

Kövessük példáját az egy igaznak. Ezt az utat jelölte ki számunkra Megváltónk. Ez az az út, mely az örök béke és boldogság hajlékába vezet. A szenvedések ne rántsanak bennünket a porba, hanem növeljék hitünket! Ha tudunk őszintén szólni Istenhez, akkor halljuk meg Krisztus szavát: „Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.”

Fischl Vilmos