Keresztény szemmel

Talán a nyár vége is magyarázza, hogy a média és a közvélemény messze a sport szféráját meghaladó figyelmet szentelt a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) vezetési krízisének. Sajnos a média szinte az irányítást is átvette, személyi kérdésekre, szembenállásokra hegyezve ki a helyzetet, többnyire a szokásos szenzációhajhász módon. Amikor felszínes részigazságok válnak uralkodóvá az okok mélyebb elemzése helyett, akkor szenvedünk a következményektől.

Bár az ókorban is volt ilyen megközelítés, és ma is hozzátartoznak az olimpiai mozgalomhoz mitologikus elemek, nem kívánom az olimpizmust vallásként kezelni és ezen az alapon keresni az egyházi élettel vonható párhuzamokat. De az alig vitatható – a társadalom oldaláról szemlélve –, hogy az egyházak mellett az olimpizmus képvisel klasszikus eszmeiséget. Az olimpiai eszme, a béke, a barátság, az egészséges életmód és gondolkodás jegyében küzd a sportpályákon a világ ifjúsága. Ezért is tekinthető a civil társadalom örvendetes fejlődési folyamatában a Magyar Olimpiai Bizottság a leginkább megbecsült, legnagyobb presztízsű szervezetnek. A testkultúra rokon a lelki kultúrával, ideális esetben számos kedvező kölcsönhatás jellemzi őket.

Az elmúlt héten sorra került rendkívüli MOB-közgyűlés nagyobb médiafigyelmet kapott, mint bármelyik jelentős sportesemény. Ez önmagában kórjelző. A közgyűlés feladata volt lezárni egy hosszabb ideje tartó, rossz korszakot, helyreállítani az olimpiai mozgalom egységét vagy legalább elindulni az ehhez vezető úton. És persze újjáépíteni a nagy múltú hazai olimpizmus presztízsét. Nem könnyű feladat ez. Mindegyik korábbi kormány – a sporttörvény 2000. évi, illetve 2003. évi módosításakor – beavatkozott a MOB életébe, korlátozta hatáskörét.

De maga a százhatvanöt főnyi, a MOB 1989-es megújulásakor kialakított közgyűlés is reformra szorul – a mai igényeknek megfelelően. Az objektív szakmai kérdéseket azonban elsöpörte a politika. Ez tükröződött a közgyűlés végszavazásában is, amely arról volt hivatott dönteni, hogy a tizenhét éve sikeresen kormányzó elnök, dr. Schmitt Pál vezesse-e tovább a mozgalmat, és legfeljebb a pekingi olimpia után legyen változás, vagy már most kezdődjön el az új korszak. Szinte kísértetiesen jelezte a megosztottságot az, hogy azonos számú szavazatot adtak le az elnök mellett és ellene (69:69). Ez a szabályok értelmében azt jelenti, hogy marad az elnök, aki első nyilatkozatában az egység helyreállítását jelölte meg fő feladatként.

Nem lesz könnyű, és valójában ez a legfőbb tanulság a társadalom és az egyház számára is: ha mindent átjár és meghatároz a politika, akkor elvész az eszmeiség, és sérülnek a civil szervezetekben jelentős motivációt nyújtó érzelmek. Marad a hatalom olykor szinte mágikus szolgálata. Eszméink, érzelmeink – lehet, hogy észre sem vesszük – torzulnak, kicserélődnek politikai szimpátiáinkkal; vallási buzgalommal védjük őket, és támadjuk a más nézeteket vallókat. Utólag már nyilvánvaló, hogy a közgyűlés azért vált túlfűtött légkörű médiaeseménnyé, mert nem a végül is szerény hatáskörű MOB-elnökről, hanem a legnagyobb ellenzéki párt alelnökéről szavaztak a közgyűlési delegátusok.

Személyesen is érintett az ügy. Közel fél évszázados barátság fűz dr. Schmitt Pálhoz. Feltehetőleg én ismerem leginkább, illetve dolgozom vele a legrégebben a jelenlegi gárdából. Humorral is nehezen tudtam tolerálni, hogy sporthoz, olimpizmushoz nem konyító egyháztagok – köztük néhány barátom is – nagy indulattal támadtak abban a hitben, hogy én szemben állok a MOB elnökével. Nem mentség, hogy részben a média áldozatai. Ami igazán rossz volt, az az, hogy négyszemközti beszélgetéssel, felajánlott jószolgálati szereppel sem tudtuk megelőzni a lényegében töréshez vezető MOB-elnökségi ülést. Elérkezett a mélypont. Mindenki másként értékelte a helyzetet; csak az látszott biztosnak, hogy valamikor az ősz folyamán visszavonul az elnök, és csak a nemzetközi vonalon marad aktív. Ezekre a szituációkra találták ki az alapszabályban a rendkívüli közgyűlés lehetőségét. Csak a közgyűlés írhatja felül az elnökség döntését.

A rendkívüli közgyűlés tehát nem az elnök melletti vagy elleni lépés volt, hanem utolsó lehetőség megkezdeni a MOB normális működésének a helyreállítását. Legalább korrektül tisztázni a helyzetet. A közgyűlés – az elnökségi üléshez képest – végül is (a sajnálatos megosztottság ellenére) jobb pozícióba hozta az elnököt, megnövelte mozgásterét. Persze a közeljövő dönti el, hogy sikerül-e az olimpiai fölkészülést távol tartani az aktuálpolitikától, megfelelő konszenzust kialakítva. Nem vártam el, hogy különböző hangerővel engem bíráló barátaim elnézést kérjenek, de legalább gondolkodjanak el a történteken.

Mint ahogy a legnagyobb ellenzéki párt alelnöke, a MOB elnöke is nyilván elgondolkodik. Mert hiába igaz (magam is tanúsítom), hogy ő – akárcsak a világon sok más politikus – kellően különbséget tud tenni politikusi és sportvezetői tevékenysége között, ha politikai tábora és a média szinte kényszeríti arra, hogy beengedje a pártpolitikát az olimpiai mozgalomba. A hazai hektikus, túlfűtött politikai légkör nem könnyíti meg az olimpiai eszmeiség megőrzését.

Az egyházi közéletnek pedig ebből a történetből is érzékelnie kell a veszélyt. Amikor végül is az egyház, az egyházi csoportok a pártpolitika kiszolgálóivá válhatnak. Amikor a hit, az eszme, a nemes érzelmek helyét bal- vagy jobboldali indulatok egyedül üdvözítő igazságként foglalják el. E téren történelmünk során mind bal-, mind jobboldali politizálással néhányszor már megégettük magunkat. A MOB feladata hazánkban az olimpiai eszme ápolása. Az egyház küldetése pedig, hogy Jézus Krisztushoz – és ne bármelyik politikai erőhöz – vezesse az embereket.

Frenkl Róbert