Napról napra

Megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon. Zsolt 91,11 (Zsid 1,14 Lk 17,11–19; Róm 8/12–13/14–17; Zsolt 146) Láttam egyszer egy gyermekrajzot. Egy olyan kisgyermekét, aki kórházba készült egy kisebb műtétre. A rajzon egy kórház volt látható, mellette kert, ahol egy padon szárnyas alak üldögélt. A kép címe ez volt: „A jó angyal”. Nekem ebből az vált egyértelművé, hogy a gyermekek számára sokszor mennyivel természetesebb Isten gondviselése, mint nekünk, felnőtteknek. Pedig van-e annál nagyobb öröm és boldogítóbb tudat, mint az, hogy Isten az angyalain keresztül vigyáz ránk?

A beteg fiú apja így szólt Jézushoz: „Ha valamit lehet tenned, szánj meg minket, és segíts rajtunk!” Mk 9,22 (Zsolt 10,14a; 2Tim 1,1–6/7/; 2Krón 7,11–22) A beteg ember közeli hozzátartozója talán még a betegnél is kiszolgáltatottabb, hiszen az események még inkább tehetetlen elszenvedőjének érzi magát. Az ilyen kiszolgáltatottságban mi is sokszor vádaskodóvá válunk. Vádoljuk az orvost, a sorsot, netán magunkat. A beteg gyermek édesapja felismerte Jézusban a segítőt, és vádaskodás helyett a jobbik utat választotta: hittel fordult Jézus felé, amikor ezt mondta: „Hiszek, segíts hitetlenségemen!” (Mk 9,24b)

Azokat választotta ki az Isten, akik a világ szemében erőtlenek, hogy megszégyenítse az erőseket. 1Kor 1,27 (Ézs 54,4; Jn 9,24–38/39–41/; 2Krón 9,1–12) Erő-erőtlenség: mindkettőt számtalanszor éreztük már. Nincs jobb annál, mint amikor minden értelemben erősnek érezzük magunkat, és nincsen annál lehangolóbb, mint amikor gyengeségünkkel szembesülünk. Pedig sokszor épp ez a gyengeség kell ahhoz, hogy valami jó elinduljon bennünk, ahogy Ady írja: „Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” Az így kapott erő sokszor többet ér minden más erőnél…

Nemcsak a közelben vagyok Isten – így szól az Úr –, hanem Isten vagyok a távolban is! Nem én töltöm-e be az eget és a földet? Jer 23,23–24 (Jn 3,8a; Filem 1–16/17–22/; 2Krón 10,1–19) Isten az ő mindenütt jelenvalóságáról tanítja Jeremiást. Sokszor nekünk is olyan nehéz ezt elképzelnünk. Hogyan lehet valaki mindenütt jelen? Egyszerre a sírókkal, az örvendezőkkel, a háborúzókkal és az egy közösségben imádkozókkal? Igen, hitünk szerint itt is, ott is jelen van ő, néhol kinyilatkoztató, néhol rejtőzködő Istenként.

Nagyon közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben van, teljesítsd hát azt! 5Móz 30,14 (Ef 1,13; 1Krón 29,9–18; 2Krón 12,1–16) Miért van az, hogy sokszor – bár hallottunk és megszívleltünk valami jót – mégsem cselekedjük azt? Miért esik vajon nehezünkre a jót tenni? Talán mindenkivel előfordult már, hogy álmában valami nemes cselekedetet hajtott végre. Amikor felébredt, akkor vette csak észre, hogy fizikailag mennyire távol volt attól, hogy ezt valóban meg is tegye. Hogy csak a legkézenfekvőbbet említsük: fel kellett volna kelnie hozzá…

Szemem állandóan az Úrra néz, mert ő szabadítja ki lábamat a csapdából. Zsolt 25,15 (Jn 8,36 Jn; 13,31–35; 2Krón 18,1–27) Érdekes kép ez: miért nem inkább a lába elé néz a zsoltáros? Akkor talán nem esne bele a csapdába. Ehelyett inkább az Úrra néz, fölfelé – gondolnánk értelemszerűen. De korántsem biztos, hogy ennek így kell lennie. Lehet, hogy a zsoltáros éppen a mélyben – a dolgok mélyén – keresi az Urat, és ezért meglátja az előtte álló csapdát is.

Jézus Krisztus mondja: „Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem.” Jn 10,27 (1Sám 12,22; Thessz 2,13–17; 2Krón 18,28–19,3) Micsoda különös jelentőséggel bírnak a hangok! Egyes hangoktól félünk, megijedünk, mások pedig a végtelen biztonságot jelenthetik számunkra. Általában az ismeretlen hangoktól félünk, az ismerőseket meg szeretjük. Jézus ismer bennünket, de kérdés, hogy mi ismerjük-e őt. Ha igen, akkor hangját kedvesnek, bizalmat sugárzónak érezzük, mint szüleinkét gyermekkorunkban. Ő megadja a lehetőséget, hogy ismerősei legyünk, a többi (majdnem csak) rajtunk múlik…

Szűcs Petra