Evangélikusok
Hazugság mint „túlélési szükséglet”?
A hazánkban kirobbant belpolitikai és morális krízisre reagálva elgondolkoztató interjú jelent meg az Index internetes újságban Peter Stiegnitz hazugságkutatóval. A magyar származású professzor 1956-ban hagyta el az országot, Bécsben tanult pszichológiát és szociológiát. Ő a mentiológia – hazugságkutatás – tudományának megalapítója; Mindenki hazudik című könyve magyarul is megjelent. Állítása szerint „mindenkinek muszáj hazudnia, ez túlélési szükséglet…” Valóban ez lenne az igazság, vagy netán a hazugságkutató is csúsztat?
Mielőtt megpróbálok választ találni erre a súlyos morális kérdésre, hadd idézzek még néhány fontos gondolatot Peter Stiegnitztől: „A mentiológia háromféle hazugságot különböztet meg: az önhazugságot, amikor saját magunknak hazudunk, a közösségi hazugságot, amikor egy-két embert tévesztünk meg, és a tömeghazugságot, amikor valaki becsap egy tömeget. A hazugságot mindenki önmagának vallja be először, és szinte mindig megbocsátunk magunknak, mert általában jó okot találunk rá, hogy miért tettük. A sajátunkénál sokkal szigorúbban ítéljük meg mások hazugságát – különösen a politikusokét. Ha egy nyugat-európai demokráciában hazugságon kapnak egy politikust, akkor ő megbukik. Amerikában pláne, a protestánsoknak a hazugság a legnagyobb bűn a hazaárulás után…”
De mi a helyzet Magyarországon? Van-e még az adott, kimondott, leírt szónak súlya, következménye? Vajon azért kommunikálunk-e, hogy a valóságot feltárjuk, vagy éppen ellenkezőleg, hogy eltakarjuk?!
A mentiológia a hazugságot a valóságtól való tudatos eltérésként definiálja. Ennek az eltérésnek a következménye kiszámíthatatlan. A bibliai őstörténet hitvallása szerint az ember bukásának, bűnének oka nem más, mint a kísértőnek, a hazugság atyjának a látszólag ártatlan kérdése, csúsztatása: „Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” Ezzel indul el az ember szívében a bizalmatlanság erjedése, amely azóta is engedetlenségbe, félelembe taszítva szembefordítja őt Teremtőjével és társával.
Ez az ősbizalmatlanság hazai társadalmunknak is a legfájóbb nyomorúsága, ami átjárja, mérgezi, rombolja közösségeinket. Nyilvánvaló a vezetők fokozott felelőssége ebben a krízisben, de ugyanakkor szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy a vezetettek, az átlagemberek között is pusztít a bizalmi válság. Szenvedünk a kimondott szó hitelének, becsületének hiányától a hétköznapok világában is. Csak néhány mindennapos példa ennek illusztrálására: tisztelet a kivételnek, de az iparos, a szerelő nem akkor jön, amikorra megígérte, nem számít se a vállalt határidő, se az adott költségvetés… A kereskedő gyakran „téved” a mérésben és a számlázásban… A reklámok többsége megtévesztő csúsztatás; a tömegtájékoztatás gyakran féligazságokkal manipulál…
De söpörjünk egy kicsit a saját házunk, egyházunk előtt: mennyit ér az adott, a kimondott, a kinyomtatott szó az evangélikus egyházban? Mennyi valósul meg ígéreteinkből, programjainkból?
Most, egy új hatéves ciklus kezdetén vajon mennyit érnek az ünnepélyesen elhangzó eskük, vállalások? Milyen súlya van az oltár előtt kimondott keresztszülői ígéretnek, konfirmációi vallástételnek, házassági eskünek, ordinációs fogadalomnak? Érezzük-e még a gyónási kérdésekre gyakran rutinszerűen elmormogott válaszok elkötelező felelősségét? Mi válik életté a szószékről meghirdetett nagyszerű tézisekből? Vajon mennyi a valóságtól való tudatos – vagy már észre sem vett – eltérés?
Mennyire határozza meg egymáshoz való viszonyunkat, kommunikációnkat egyik legfontosabb hitvallásunk, a Nagy káté törvényértelmezése? Néhány gondolat a „Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” lutheri magyarázatából: „Ennek a parancsolatnak a veleje és egyszerű értelme, hogy senki ne ártson nyelvével felebarátjának, akár barátja, akár ellensége az, ne mondjon róla rosszat, akár igaz, akár koholt az… Hiszen az egész emberen és emberben nincsen semmi, ami egyházi és világi ügyekben többet és szélesebb körben használhat vagy árthat, mint a nyelv…”
Ugyanígy őszinte önvizsgálatra indíthat minket Barth Károly, aki élesen így fogalmaz: „A hazugság a bűn sajátosan keresztény formája. A kereszténységnek megint csak jó oka van arra, hogy először a saját portája előtt söpörjön, hogy azután képessé váljon arra, hogy a közönséges hazugságot is hazugságnak nevezze… A kereszténységen belül kell, hogy fény gyúljon ahhoz, hogy a világban világosabb legyen.” (Karl Barth: Szemvillanások. Kálvin Kiadó, Budapest, 2006)
Mindezek után nem szeretném megkerüli a címben felvetett kérdést. Álszent hazugság lenne tagadni, hogy adódhatnak életünkben olyan határhelyzetek, amikor az igazság elhallgatására kényszerülünk. Egy ilyen krízisről vall Peter Stiegnitz is, aki hétéves korában letagadta zsidó származását, és így, ennek a hazugságnak az árán kerülhetett ki élve a nyilasok fogságából…
De ugyanakkor meggyőződésem, hogy az emberi élet Istentől kapott értelme és célja több, mint pusztán a túlélés. Gyógyító igazságot szólni és cselekedni krisztusi szeretettel – ezt az embermentő küldetést bízta ránk Mesterünk, aki maga az út, az igazság és az élet.
Gáncs Péter püspök, Déli Egyházkerület