Napról napra

Irgalma megmarad nemzedékről nemzedékre az őt félőkön. Lk 1,50 (Zsolt 37,28; Mt 15,21–28; Róm 10,9–17/18/; Zsolt 119,169–176) Nem bölcs dolog utódainkat beleültetni a készbe: bebútorozott házba, előre elkészített pozícióba. Hiszen csak azt tudjuk igazán értékelni, amiért megdolgoztunk. Isten a fenti ígérettel nem követi el éppen azt a hibát, amitől a szülőket óvják? Nem ülteti bele az őt félők utódainak sorát a „készbe”, amelyet ők így nem tudnak igazán értékelni? Nem, hiszen Isten nem házat kínál, hanem alapot készít. Isten irgalma csupán „értékes telek”, stabil alap egy élet felépítéséhez. Az alapra építkezni szokás, ez pedig már kemény munka, de ha jó az alap, akkor egyben öröm is. Hogy ki mit épít rá, arról már egy másik igehely szól…

Mivel tehát megigazultunk hit által, békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Róm 5,1 (Ézs 66,22; Mk 5,24–34; Eszt 1,1–22) A kisiklott szerelvényt ismét pályára helyezik, a kificamodott bokát egy rántással helyreteszik, „megigazítják”. A kisiklott, kificamodott életekkel Isten épp így bánik: megigazítja őket. Igaznak nyilvánítja és egyben célirányossá, működőképessé teszi őket. A megigazított ember pedig ebben az állapotában új felismerésre jut: Isten nem szeszélyes uraság, hanem személyes Atya, akivel békességben maradni nemcsak tanácsos, hanem boldogító érzés is.

Jézus így válaszolt: Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Jn 18,37 (Ézs 9,5; Jak 1,16/7–11/12–13; Eszt 2,1–18) Minél veszélyesebb utat választ valaki egy üzenet kézbesítéséhez, annál valószínűbb, hogy a hír igaz és fontos. Ha Isten csupán leszólt volna a mennyből dörgedelmesen, könnyen összevethetnénk e jelenséget egyéb hallucinációkkal. Isten ehelyett rendkívül veszélyes és számára méltatlan utat választott: belealázkodott egy emberi testbe, és „a földi élet ajtaján” jött közénk. Elmenetele még megrázóbb és fájdalmasabb volt. Ki merné ezek ismeretében megkérdőjelezni az igazságot, amelynek megismertetéséért Jézus ezt az utat vállalta?

Tudom, Uram, hogy az ember nem ura élete útjának, és a rajta járó nem maga irányítja lépteit! Jer 10,23 (Mk 14,36; Lk 7,1–10; Eszt 2,19–3,6) Sokszor csak szélsőségesen tudunk gondolkodni: egyesek mindenben dönthetnek, és kézben tarthatják a dolgaikat. Mások meg bábéletet élnek: minden mozdulathoz vezetésre, felsőbb utasításra várnak. Valójában leírhatatlan titok Istennek és a rá figyelő embernek az együtt munkálkodása. Ha megéljük, érezni fogjuk: egyik szélsőség sem igaz. Nem irányíthatom az életem útját, de nem vagyok kiszolgáltatva a sodrásnak sem. Nem vagyok mindenható, de nem vagyok érzéketlen báb sem. Ember vagyok, akit Isten a partnerének, a munkatársának tart egy jó illatú, vonzó élet kialakításában.

Származhat-e valami jó Názáretből? – kérdezte tőle Nátánaél. Fülöp így válaszolt: Jöjj, és lásd meg! Jn 1,46 (Hós 14,10b; ApCsel 5,34–42; Eszt 3,7–15) Előítéletek! Mennyi baj van velük! Elég egyetlen rosszul sikerült találkozás valakivel, hogy örökre elkerüljük az illetőt. Elég egy jó emlékű párbeszéd másvalakivel, hogy rajongjunk érte. Mindnyájan Nátánaélek vagyunk, még ha nem is élnénk szívesen ilyen néven. Jézus nevelő humora pedig abban áll, hogy éppen onnan kapunk örömöt, ajándékot, ahonnan a legkevésbé várnánk: Názáretből, azaz régen leírt, antipatikusnak, kerülendőnek bélyegzett emberek csoportjától.

Jézus Krisztus mondja: Az Isten országa közöttetek van! Lk 17,21 (Zsolt 145,13; Jn 19,28–30; Eszt 4,1–17) Ha a mennyei létforma után kíváncsiskodunk, akkor nem elégít ki minket ez az ige. Az Isten országát körülíró hasonlatok inkább kedvünket szegik, mint hogy lelkesítenének. Jézus el is tereli a szót a fantáziálásról, és az ország szó másik jelentését hangsúlyozza: uralom. Eszerint az ige így értendő: Isten uralma már közöttetek van. Ő készen áll uralkodni mindenki életében. Nem erőlteti rá magát senkire, de ha hívják: felállítja trónját, érvényt szerez akaratának, s nagyon szerethető, sőt imádandó uralkodóra találunk benne. Ha az ő uralmát, fennhatóságát megszeretjük, akkor egyre többre vágyunk belőle. Most és itt embertől emberig terjed, akkor majd általános és megronthatatlan lesz.

Távolítsátok el az idegen isteneket, amelyek közöttetek vannak, és adjátok oda szíveteket az Úrnak! Józs 24,23 (1Tim 2,5; Mt 14,22–33; Eszt 5,1–14) Persze, lehet fordítva is: odaadom a szívemet az Úrnak a pillanat hevében, és komolyan is gondolom, de a „nem tudok nélküle élni” címkével ellátott tárgyaim, időtöltéseim, kapcsolataim nem válnak vizsgálat tárgyává. Megtűröm és megmagyarázom őket. Megpróbálok két úrnak szolgálni. Milyen jövő elé nézek? Zaklatottság, a csendtől való irtózás, folytonos pörgés, altatók, nyugtatók, bogarasság, időskori elviselhetetlenség – és így tovább. Ha viszont megszületett a döntés az élő és igazi Isten mellett, akkor hangolódjunk össze vele. Engedjük, hogy kedvünket szegje, kiábrándítson mindabból, ami nem használ. A szív átadásának csak így van értelme.

Bálint Józsefné