A közelmúlt krónikája

„A BBC általános gyakorlata az, hogy csak olyan egyházak szertartásait közvetíti, melyek a keresztény tradíció fõ vonalába tartoznak” – volt a meglepõ válasz mintegy negyven évvel ezelõtt arra a megkeresésre, amely egy esetleges angol nyelvû evangélikus rádiós istentisztelet gondolatát vetette fel. Nem természetes, de tipikus ez a válasz. A legtöbb angol ajkán még ma is nehezen formálódik a lutheran (evangélikus) kifejezés. Kevés az olyan nyugat-európai ország, ahol az evangélikus egyház, a protestáns egyházak legnagyobbika és a reformáció tulajdonképpeni „okozója” olyan kevéssé ismert lenne, mint Angliában. Ez annál is inkább meglepõ, mert közel ötszáz évvel ezelõtt a lutheran általánosan ismert és használt angol fogalom volt nemcsak egyházi körökben, hanem a nép között is.

A következõ négy és fél évszázad a ködben el-elveszõ, majd újra elõbukkanó evangélikus egyház története. Volt idõ, amikor a politikai érdek majdnem az angol nép hivatalos felekezetévé tette, majd késõbb a királyi udvar harmadik hivatalos vallásává lett. Mégis, a mögöttünk lévõ századok legnagyobb részében szolgálata szerény keretek között maradt, de meg sohasem szûnt.

Az evangélikusság angliai története Luther Mártonnal kezdõdött. Kevesebb mint négy héttel a 95 tétel kiszegezése után (1517) Luther tételei beszédtémái lettek Oxford és Cambridge papjainak, diákjainak és a téma iránt érdeklõdõknek. Csodáló szemek figyeltek fel a vakmerõ szerzetesre, aki ki merte hívni a pápai hatalom haragját. Kereskedõhajók kenderbálái alatt csempészték Luther könyveit a németalföldi kikötõkbõl Angliába. Mohón olvasták, másolták, adták tovább õket. „A gondolatok elõtt nincsenek határok” japán közmondás vált itt is valóvá.

VIII. Henrik király és püspökei hatalommal próbáltak gátat emelni a lutheri tételek terjedése elé. A tizennyolc éves korában, 1509-ben trónra került királyt bosszantotta, hogy a wittenbergi hittudós tanai külön komplikációt jelentettek a régen esedékessé vált egyházi reform dolgában. Az uralkodó egy meglepõ teológiai tájékozottságot, illetve egyházi neveltetését eláruló könyvben ítélte el a „wittenbergi kis barátocskát, aki veszélyesebb, mint a szaracénok és a törökök együttvéve”, és védte meg a római egyház hét szentségrõl szóló tanítását. Ezért a hálás X. Leó pápától a fidei defensor (a hit védelmezõje) címet kapta, amely azóta is az angol – illetve ma már a brit – uralkodók minden váltópénzen is látható jogcíme (F. D. rövidítéssel).

De Luther tanainak terjedését már nem tudta meggátolni e könyv és királyi szerzõjének hatalma. Cambridge-ben a Királyi Kollégium szomszédságában lévõ Fehér Ló fogadóban jöttek össze az egyetem tanárai és hallgatói, hogy az új tanokat megvitassák. Ez az õsi egyetemi város lett a lutheránus reformáció melegágya.

Az angliai evangélikus egyháztörténet megkülönböztetett tisztelettel tartja számon egyfelõl Robert Barnest, aki szintén Ágoston-rendi szerzetes volt és a lutheránus hitvallás elsõ mártírja, másfelõl pedig William Tyndale-t, a Szentírás angol nyelvre fordítóját. Mindkettõ Luther közeli barátja volt, mindketten hallgatói voltak Wittenbergben. Az egyetem anyakönyvébe Tyndale mint Gulielmus Daltici (1524), Barnes pedig mint Antonius Anglus (1553) van bejegyezve.

Amikor a király haragja elûzte õket hazájukból, menedéket találtak Luther otthonában. Barnes evangéliumot hirdetõ szónoklatai nemcsak a cambridge-i templomot töltötték meg zsúfolásig, hanem lelkes tanítványokat is verbuváltak, akik az ingyen kegyelem hit által való nyereségét adták tovább városok és falvak népeinek.

Tyndale bibliafordítása annyi hasonlóságot árult el Lutheréval – hiszen a reformátor új német nyelvû Bibliáját használta forrásként –, hogy Cochlaeus, a király katolikus tanácsadója ezt írta uralkodójának: „Felség, ez az útja annak, hogy birodalmát lutheránusokkal töltse meg.” Ilyen hitvallók hatására, illetve a skóciai Patrick Hamiltonnak köszönhetõen a lutheránus hit gyorsan terjedt, és remény volt arra, hogy az angol nép vallásává lesz.

Ekkor következett egy meglepõ fordulat. A király váratlanul – modern szóval élve – dialógust ajánlott a lutheránusoknak. Aragóniai Katalintól való válása miatt súlyos ellentétbe került a pápával, és ezért komolyan tartott a francia–spanyol koalíciótól. Robert Barnes-t visszahívta és káplánjává tette. Tárgyalások kezdõdtek a lutheránus schmalkaldeni szövetséggel.

Barnes 1555-ben visszatért Wittenbergbe mint az angol teológiai bizottság vezetõje. Lutherrel és Melanchthonnal tárgyalták meg tételrõl tételre az Ágostai hitvallást. Az eredmény bámulatosan ígéretes volt. Londonban a canterburyi érsek elnöklete alatt jött össze a teológiai tanács, hogy megfogalmazza a független angol egyház hittételeit. Így jött létre az úgynevezett tizenhárom tétel, amely ugyan soha nem nyert elfogadást, de indirekt módon alapjává vált a késõbbi Harminckilenc tételnek, amelynek elfogadása – mint az evangélikusoknál az Ágostai hitvallásé – máig is része az anglikán klérus avatási fogadalmának.

A kocka újra fordult. Anglia felett a politikai veszély elmúlt, a király Rómával való szakítása veszélytelenné vált. Kegyvesztett lett az érsek, Thomas Cranmer, „Szent Róbert” pedig – ahogy Luther Barnes-t nevezte – 1540-ben máglyahalált szenvedett Londonban, míg Tyndale-t Brüsszel mellett égették meg 1536-ban.

VIII. Henrik 1547-ben halt meg. A trónon VI. Edward néven kilencéves fia követte õt. Ötéves uralkodása alatt az egyház erõs protestáns színezetet nyert. Törést csak I. Mária (1553–1558) – akit a „véres” jelzõvel illet a történelem – katolikus restaurációt segítõ uralkodása jelentett. Sokan mártírhalált haltak, többek között Thomas Cranmer (1489–1556), az anglikán egyház elsõ érseke, Hugh Latimer (1485–1555), Worcester püspöke, Nicholas Ridley (1500–1555) rochesteri püspök.

Stabilizálódást I. Erzsébet trónra jutása jelentett (1558–1603). Uralkodása elsõ évében lett érsek Matthew Parker, aki korábban mint papnövendék résztvevõje volt a cambridge-i disputáknak. Érseki szolgálata döntõ nyomot hagyott az anglikán egyházon. Bár a via mediát választotta Róma, Luther és Kálvin között, mégis, az 1559-ben megjelent Imádságos könyv, de még inkább a már említett Harminckilenc tétel (1563) erõs evangélikus hatást mutat.

A tételek közül öt teljesen, tizenegy pedig tartalmilag azonos a lutheri 95 tétel egyes pontjaival. Az Anglikán szertartáskönyv, valamint a keresztelési, konfirmációi, esketési és temetési rendek korai lutheránus befolyásról tanúskodnak. Az erõs evangélikus hatást azonban csak napjainkban fedezi fel az anglikán egyház.

Pátkai Róbert