A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

„A BBC általános gyakorlata az, hogy csak olyan egyházak szertartásait közvetíti, melyek a keresztény tradíció fő vonalába tartoznak” – volt a meglepő válasz mintegy negyven évvel ezelőtt arra a megkeresésre, amely egy esetleges angol nyelvű evangélikus rádiós istentisztelet gondolatát vetette fel. Nem természetes, de tipikus ez a válasz. A legtöbb angol ajkán még ma is nehezen formálódik a lutheran (evangélikus) kifejezés. Kevés az olyan nyugat-európai ország, ahol az evangélikus egyház, a protestáns egyházak legnagyobbika és a reformáció tulajdonképpeni „okozója” olyan kevéssé ismert lenne, mint Angliában. Ez annál is inkább meglepő, mert közel ötszáz évvel ezelőtt a lutheran általánosan ismert és használt angol fogalom volt nemcsak egyházi körökben, hanem a nép között is.

A következő négy és fél évszázad a ködben el-elvesző, majd újra előbukkanó evangélikus egyház története. Volt idő, amikor a politikai érdek majdnem az angol nép hivatalos felekezetévé tette, majd később a királyi udvar harmadik hivatalos vallásává lett. Mégis, a mögöttünk lévő századok legnagyobb részében szolgálata szerény keretek között maradt, de meg sohasem szűnt.

Az evangélikusság angliai története Luther Mártonnal kezdődött. Kevesebb mint négy héttel a 95 tétel kiszegezése után (1517) Luther tételei beszédtémái lettek Oxford és Cambridge papjainak, diákjainak és a téma iránt érdeklődőknek. Csodáló szemek figyeltek fel a vakmerő szerzetesre, aki ki merte hívni a pápai hatalom haragját. Kereskedőhajók kenderbálái alatt csempészték Luther könyveit a németalföldi kikötőkből Angliába. Mohón olvasták, másolták, adták tovább őket. „A gondolatok előtt nincsenek határok” japán közmondás vált itt is valóvá.

VIII. Henrik király és püspökei hatalommal próbáltak gátat emelni a lutheri tételek terjedése elé. A tizennyolc éves korában, 1509-ben trónra került királyt bosszantotta, hogy a wittenbergi hittudós tanai külön komplikációt jelentettek a régen esedékessé vált egyházi reform dolgában. Az uralkodó egy meglepő teológiai tájékozottságot, illetve egyházi neveltetését eláruló könyvben ítélte el a „wittenbergi kis barátocskát, aki veszélyesebb, mint a szaracénok és a törökök együttvéve”, és védte meg a római egyház hét szentségről szóló tanítását. Ezért a hálás X. Leó pápától a fidei defensor (a hit védelmezője) címet kapta, amely azóta is az angol – illetve ma már a brit – uralkodók minden váltópénzen is látható jogcíme (F. D. rövidítéssel).

De Luther tanainak terjedését már nem tudta meggátolni e könyv és királyi szerzőjének hatalma. Cambridge-ben a Királyi Kollégium szomszédságában lévő Fehér Ló fogadóban jöttek össze az egyetem tanárai és hallgatói, hogy az új tanokat megvitassák. Ez az ősi egyetemi város lett a lutheránus reformáció melegágya.

Az angliai evangélikus egyháztörténet megkülönböztetett tisztelettel tartja számon egyfelől Robert Barnest, aki szintén Ágoston-rendi szerzetes volt és a lutheránus hitvallás első mártírja, másfelől pedig William Tyndale-t, a Szentírás angol nyelvre fordítóját. Mindkettő Luther közeli barátja volt, mindketten hallgatói voltak Wittenbergben. Az egyetem anyakönyvébe Tyndale mint Gulielmus Daltici (1524), Barnes pedig mint Antonius Anglus (1553) van bejegyezve.

Amikor a király haragja elűzte őket hazájukból, menedéket találtak Luther otthonában. Barnes evangéliumot hirdető szónoklatai nemcsak a cambridge-i templomot töltötték meg zsúfolásig, hanem lelkes tanítványokat is verbuváltak, akik az ingyen kegyelem hit által való nyereségét adták tovább városok és falvak népeinek.

Tyndale bibliafordítása annyi hasonlóságot árult el Lutheréval – hiszen a reformátor új német nyelvű Bibliáját használta forrásként –, hogy Cochlaeus, a király katolikus tanácsadója ezt írta uralkodójának: „Felség, ez az útja annak, hogy birodalmát lutheránusokkal töltse meg.” Ilyen hitvallók hatására, illetve a skóciai Patrick Hamiltonnak köszönhetően a lutheránus hit gyorsan terjedt, és remény volt arra, hogy az angol nép vallásává lesz.

Ekkor következett egy meglepő fordulat. A király váratlanul – modern szóval élve – dialógust ajánlott a lutheránusoknak. Aragóniai Katalintól való válása miatt súlyos ellentétbe került a pápával, és ezért komolyan tartott a francia–spanyol koalíciótól. Robert Barnes-t visszahívta és káplánjává tette. Tárgyalások kezdődtek a lutheránus schmalkaldeni szövetséggel.

Barnes 1555-ben visszatért Wittenbergbe mint az angol teológiai bizottság vezetője. Lutherrel és Melanchthonnal tárgyalták meg tételről tételre az Ágostai hitvallást. Az eredmény bámulatosan ígéretes volt. Londonban a canterburyi érsek elnöklete alatt jött össze a teológiai tanács, hogy megfogalmazza a független angol egyház hittételeit. Így jött létre az úgynevezett tizenhárom tétel, amely ugyan soha nem nyert elfogadást, de indirekt módon alapjává vált a későbbi Harminckilenc tételnek, amelynek elfogadása – mint az evangélikusoknál az Ágostai hitvallásé – máig is része az anglikán klérus avatási fogadalmának.

A kocka újra fordult. Anglia felett a politikai veszély elmúlt, a király Rómával való szakítása veszélytelenné vált. Kegyvesztett lett az érsek, Thomas Cranmer, „Szent Róbert” pedig – ahogy Luther Barnes-t nevezte – 1540-ben máglyahalált szenvedett Londonban, míg Tyndale-t Brüsszel mellett égették meg 1536-ban.

VIII. Henrik 1547-ben halt meg. A trónon VI. Edward néven kilencéves fia követte őt. Ötéves uralkodása alatt az egyház erős protestáns színezetet nyert. Törést csak I. Mária (1553–1558) – akit a „véres” jelzővel illet a történelem – katolikus restaurációt segítő uralkodása jelentett. Sokan mártírhalált haltak, többek között Thomas Cranmer (1489–1556), az anglikán egyház első érseke, Hugh Latimer (1485–1555), Worcester püspöke, Nicholas Ridley (1500–1555) rochesteri püspök.

Stabilizálódást I. Erzsébet trónra jutása jelentett (1558–1603). Uralkodása első évében lett érsek Matthew Parker, aki korábban mint papnövendék résztvevője volt a cambridge-i disputáknak. Érseki szolgálata döntő nyomot hagyott az anglikán egyházon. Bár a via mediát választotta Róma, Luther és Kálvin között, mégis, az 1559-ben megjelent Imádságos könyv, de még inkább a már említett Harminckilenc tétel (1563) erős evangélikus hatást mutat.

A tételek közül öt teljesen, tizenegy pedig tartalmilag azonos a lutheri 95 tétel egyes pontjaival. Az Anglikán szertartáskönyv, valamint a keresztelési, konfirmációi, esketési és temetési rendek korai lutheránus befolyásról tanúskodnak. Az erős evangélikus hatást azonban csak napjainkban fedezi fel az anglikán egyház.

Pátkai Róbert

::Nyomtatható változat::