Egyházunk egy-két hete

Mit vittek haza lelki útravalóként a résztvevők az idei országos evangélizációról? Erről ki-ki elmélkedhet magában, és be is számolhat családjának, gyülekezetének. Munkatársunk néhány töltekezni érkezett testvért és bizonyságtévő volt rabot szólaltatott meg.

Kis Szabolcs Máté (Fót): Engem az foglalkoztat, hogy a magam életében mi a küldetésem, feladatom. Aggodalommal tekintek sok, a környezetemben lévő fiatalra, akik rossz irányba sodródnak, és szükségük lenne iránymutatásra. Egyedül persze kevés vagyok ahhoz, hogy mindenkinek a gondját felgöngyölítsem, Isten üzenetét azonban hirdetni kell – személytől személyig. Ezenkívül az imádság fontosságát emelném ki, amit egyesek talán elcsépeltnek tartanak, pedig nagyon is fontos! Minden élethelyzetben szükségünk van rá: az elcsípett percekre és a hosszabb elcsendesedésekre egyaránt. Arra, hogy – akár a metrón a nagy tömegben is – egyedül legyünk Istennel.

Ottmár Gyuláné (Lucfalva): Először vagyok itt. Tulajdonképpen nem készültem jönni, de csütörtök este telefonált a tisztelendő asszony, hogy van még szabad hely a buszban; nem tudtam nemet mondani erre a hívásra. És most már örülök is, hogy itt lehetek, mert nagyon elgondolkodtatott mindaz, amit a prédikációkban és a beszélgetés során hallottam; leginkább az, hogy bizonyságot kell tennünk. Az év igéje, amiről az evangélizációban szó volt, engem különben is sokat foglalkoztat, és ha nem tudok éjjel aludni, gyakran elmondom magamnak.

Fehérvári Katalin (Baja): Ma újra megerősítést kaptam arról, hogy Isten nem hagy el, hű marad, s még a bukásokat is a mi javunkra engedi megtörténni. Én még keresem a helyem, de tudom, hogy értésemre fogja adni az Úr, ha megtaláltam. Megértettem ugyanakkor azt, hogy bár megtért emberek vagyunk, mégis vannak fekete foltok az életünkben, amelyek elválasztanak bennünket Istentől. Ezért kell, hogy legyen bűnlátásunk!

Gyurkócza Aranka (Arad, Románia): Az Aradi Maximálisan Szigorított Börtönben vagyok bejáró börtönlelkész. Hetente négyszer megyek be, két férfi és egy női csoportom van. Immáron nyolcadik esztendeje szolgálok a fogvatartottak között, és meggyőződésem, hogy óriási szükség van köztük az evangélium hirdetésére. A bűnbánó lelkeknek kell egy hiteles fórum, aki megbocsát. Mert az emberek nem bocsátanak meg – ezt ők nagyon jól tudják.

Amikor olvastam a Híd magazinban a mai evangélizáció témáit, éreztem: el kell jönnöm. Mikor közöltem a „fiaimmal”, hová indulok, az egyik azt mondta: „Ahogy az Úristen megsegíti, menjen el erre a találkozóra, de ne csak azért, hogy feltöltődjék, hanem tessék elhozni nekünk onnan mindazt, ami a mi lelkünk számára is erősítést jelent.”

Mi az, amit elviszek? Mindenekelőtt azt, hogy velünk az Úr mindenütt, amint arról magam is meggyőződtem; és hogy az imádságnak mekkora ereje van – annál is inkább, hogy mi mostanában éppen az imádkozásról beszélgetünk. Amennyire átjárta a szívemet az itteni volt fogvatartottak bizonyságtétele, ugyanúgy hiszem, hogy át tudom adni az aradi börtön elítéltjeinek, amit ma hallottam. És hogy ez megtörténhet, az nem véletlen, hanem az Úr munkája!

Mócz Zoltán: Nem egyszerű sok ember előtt bizonyságot tenni. Amikor először voltam ilyen helyzetben, úgy remegtem, hogy majdnem kiesett a kezemből a Biblia. Azért álltam fel, mert azt olvastam: „…aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” Imádkoztam hát, és erőt kaptam. Egyébként dadogni szoktam, meg minden bajom van; ehhez képest elég folyamatosan tudtam beszélni.

Járunk főiskolákra, egyetemekre a fiatalokhoz. Mindent elmondunk. Kezdődik úgy, hogy nem is tudják, mi az a börtön vagy bűnözés. És akkor bemutatják, hogy itt vagyok én: ez egy bűnöző, így néz ki, és akkor elmondom, mi történt, mi van bent, és miért változtam meg. Van olyan a fiatalok között, aki ezt könnyes szemmel nézi. És ha már egynek sikerül megváltoznia, akkor megéri.

Lengvári Péter: Saját tapasztalatból tudom, mit jelent kábítószerfüggőnek lenni. Amikor bejöttek Magyarországra a különféle drogok (a hasis, a marihuána, az LSD, a kokain, a heroin és a különböző ópiumszármazékok), akkor én ezeket mind használtam. Nem alkalmi, hanem rendszeres fogyasztóként. A bűnözői életvitel ugyanis – állandóan börtönből be, börtönből ki, keresett a rendőrség is – felőrli az embert. Valamivel nyugtatni kellett magam, de gyorsan a szerek rabjává váltam. És ebből szabadított meg teljesen az Úr. Hálás vagyok Istennek – nemcsak Krisztusért, hanem mindazokért is, akik segítettek a szabadlábra kerülés után. És most is egy olyan közösségben vagyok, ahol mélyebben megismerhetem Isten akaratát; bibliaiskolát kezdtem el, és az Úr vezetését keresem abban, hogy hol akar használni.

Vidák Kálmán: Isten felkarol és a tenyerébe vesz minket. Nemcsak a romaságnak szól, hogy ő mindenkit szeret. Nálam bűnösebb, rosszabb ember nincs a világon! És ha engem tud szeretni – márpedig tud, mert ezt érzem –, akkor másnak is van kiút azokból a dolgokból, amik Isten ellen és az emberek ellen vannak: ez Jézus Krisztusnak a szeretete, az ő megváltó szeretete. Amikor ez a tudomásomra jutott, akkor tudatosodott bennem az is, hogy nekem igenis Krisztus dicsőségét kell zengnem. Például megyek az utcán a brigáddal, megállok, és elkezdem énekelni: „Áldalak, jó Uram, teljes szívemből…” És akkor megkérdezik: „Mi van, öcsém, megbolondultál?” Mire én: „Nem! Áldom az Urat!”

Szilvási István: Nyolc-kilenc évvel ezelőtt feleségemmel együtt kezdtünk el imádkozni azért, hogy Verőcén alakuljon gyülekezet. Aztán kaptunk imatársakat ebben az ügyben, lassan növekedtünk, majd meg is alakult Isten kegyelméből egy szerény kis gyülekezet. Most már hetvenen, de van, mikor kilencvenen is összegyűlünk.

Én hálás vagyok Istennek, hogy sok mindenből megszabadított. Mi igazán tudjuk, hogy miből tértünk meg; sokkal jobban, mint az, aki hívő családban nőtt fel, mert az mindig csak jót látott. Mi olyan helyekről jöttünk, ahol csak roszszak vannak, így jobban tudjuk, hogy Isten milyen kegyelmes hozzánk, volt elítéltekhez.

Csuka Tamásné (a váci fegyház börtönlelkésze): Ez egy áldott szolgálat, és csak hálás lehetek Istennek azért, hogy láthatom a gyümölcsöket, hiszen ez nem természetes. Nincs nekem más dolgom ott a börtönben, mint félreállni, és hagyni, hogy a Lélek munkálkodjon a szívekben.

Amennyire időm és energiám engedi, figyelemmel kísérem az életüket a szabadulás után is. Erre az evangélizációs szolgálatra tizenöt embert telefonáltam körbe. Sokan a munkájuk miatt nem tudtak eljönni, de hálás vagyok azokért, akik eljöttek, és bizonyságot tettek arról, hogy Isten kinn is megtartja őket, és nem törvényszerű, hogy visszakerüljenek. Egyébként sajnos az országos arány nagyon rossz: akik megjárták a börtönt, azoknak a hetven százaléka vissza is kerül oda. És – bár Isten nem a statisztika javítása érdekében dolgozik, de – a bibliakörösök között a visszaesők aránya csupán huszonöt-harminc százalék.

Egyvalamit tehet minden kedves olvasó ezért a csapatért: könyöröghet értük az Úrnak. Mi érezzük ennek az erejét.

Hulej Enikő

Regionális hozzárendelés: Pesti Evangélikus Egyház Deák Téri Egyházközség