A közelmúlt krónikája

Előző, személyes visszaemlékezésemben (Evangélikus Élet, 2006/32. szám) röviden már beszámoltam arról a sokak által nem ismert, szoros kapcsolatról, amely az egész világot megrendítő nemzeti forradalmunk és szabadságharcunk és az Egyházak Világtanácsa Központi Bizottságának a galyatetői üdülőben tartott egyháztörténelmi jelentőségű ülése között volt. Sajnos fényképeket nem tudtam mellékelni emlékező soraim mellé; azokat elsodorta az idők vihara. De annyi már bizonyosan első írásomból is nyilvánvalóvá lett, hogy Isten csodálatos történelemformáló, gondviselő kegyelme jó előre fölkészítette történelmi egyházainkat, hazai evangélikus egyházunkat is, a reájuk váró legnehezebb időkre. Így a II. világháború véres veszteségeire, a hitlerista, majd a nyilas, végül a szovjet megszállásra, Budapest ostromára és az egyházak elleni, ezt követő súlyos támadásokra.

Először is: már jóval a II. világháború előtt Trianonban szétszakított országunkban megindult hazai egyházainkban az „ébredési mozgalom”. Isten kegyelmes gondviselése volt, hogy már a 20. század negyvenes évei előtt szoros kapcsolatok alakultak ki az északi evangélikus országokkal és egyházaikkal, így elsősorban a finn testvéregyházzal (ezzel kapcsolatban főleg Csepregi Béla nevét kell hálával említenünk).

Teológuséveim egyik legfelejthetetlenebb emléke marad az akkori soproni Evangélikus Hittudományi Kar hallgatóinak az egész várost fölrázó, esti tüntető fölvonulása a testvéri finn nemzet szovjet megtámadásakor. Miközben a finn himnuszt énekeltük finn nyelven. A finn követség azóta is minden évben december elején, a támadás évfordulóján elküldi a nevemre meghívását.

A másik ilyen nyilvánvaló jel, amely azt mutatta, hogy Isten történelemformáló kegyelme felkészít bennünket az elkövetkező nehéz időkre, a Baráti Mozgalom volt. Ennek a kezdeteiről és legismertebb résztvevőiről nemrég közölt részletes beszámolót az Evangélikus Élet id. dr. Fabiny Tibor professzor tollából (2006/37. szám, 8. o.).

Istenünk ezt követő, megelőző és történelemformáló kegyelmének harmadik csodálatos jele volt 1956 őszén, szeptemberben és október első felében először a fóti, majd a gyenesdiási lelkészkonferenciák tisztító „lelki vihara” hazai egyházunkban. E sorok írója a Pécsi Tudományegyetemről leválasztott, majd a nyugati határ közeléből, Sopronból Budapestre átköltöztetett Evangélikus Teológiai Akadémia legfiatalabb professzoraként élte át ezeket a felejthetetlen, megrendítő lelkészi találkozókat.

A sort elkezdő fóti, majd az azt követő gyenesdiási, Balaton-parti konferenciákon valóságos viharként tört ki az ott összegyülekezett nagyszámú lelkészből a követelés, hogy egyházunkban a legégetőbb szükségünk a belső, lelki és az igehirdetésben és tanításban, teológiánkban való igei-reformációi teljes megújulásra van! Mert másképp elsodor bennünket az egyházak ellen megindult támadások vihara.

Ennek a tisztító viharnak a vezetői a fóti lelkészkonferenciákon elsősorban id. Zászkaliczky Pál főesperes és dr. Schulek Tibor tábori lelkész vezetőből gyülekezeti lelkésszé lett vezetőnk, valamint a fóti Kántorképző Intézet igazgatója, Kiss János voltak. Az ezt követő gyenesdiási lelkésztalálkozók felejthetetlen vezetője Scholz László, a Magyar Evangélikus Lelkészegyesület elnöke volt. Mellette felsorakoztak a teológiai akadémiának egy időre még megtűrt idősebb professzorai és a fiatalok, de már az 1950-es megalakuláskor nyugdíjba helyezett és a szolgálatukból eltávolított professzorok (dr. Deák János, dr. Jánossy Lajos, dr. Kiss Jenő, dr. báró Podmaniczky Pál) nélkül.

Különösen is mély hálával kell emlékeznünk a fél évszázados évfordulón id. Zászkaliczky Pál, dr. Schulek Tibor és Scholz László felejthetetlen szolgálatára, vezetésére ezeken a sorsfordító lelkészi találkozókon, amelyek lelkileg valóban felkészítettek hazánk és egyházunk történetének közeledő megrendítő eseményeire! Valóban „tisztító viharként” éltük át ezeken a konferenciákon szolgatársaink nagy többségének határozott kiállását Isten igéjének tiszta és teljes hirdetése mellett és a Rákosi-korszak megalázott, börtönbe zárt, kitelepített vagy áthelyezett lelkészeinek, elsősorban D. Ordass Lajos püspöknek, Kendeh György és dr. Keken András lelkészeknek teljes rehabilitálásáért.

Ennek az ötvenéves történelmi évfordulónak két nagy elkötelezése van hazai egyházunkban az azóta helyükre lépett fiatalabb lelkészi és világi szolgatársaink számára. Egyfelől az, hogy törekedjenek a lehető legközelebbről megismerni annak a fél évszázaddal ezelőtti korszaknak az igazi és teljes történetét, beleértve a személyes kapcsolatfelvételt a kevés, még élő szemtanúval, és alaposan megismerve mindazt, ami írásban reánk maradt egyházi levéltárainkban! Másfelől pedig az, hogy igehirdető, tanító és szeretetszolgálatukban kövessék a hűséges elődöket: Krisztus tanúiként ebben az Isten nélküli, önző és énközpontú világban!

D. Dr. Nagy Gyula