evél&levél

Londoni levél

Hitetlenkedve hallottunk minden idők legpusztítóbb légi terrorakciójának tervéről. A hitetlenkedésnek nemcsak az volt az oka, hogy a közelmúltban volt már egy vaklárma, amely kínos zavarba hozta a rendőrséget, és a hatóság ellen hangolt egy egész helyi közösséget. Az emberek éjszakai nyugalmát több száz rendőr felvonultatása zavarta meg, amikor Forest Gate-ben rátörtek egy házra, és terrorizmus gyanújával elhurcoltak belőle két kisstílű bűnözőt, akik közül az egyiket még ráadásul súlyosan meg is sebesítették – a rendőri jelentés szerint véletlenül. A ház alapos és hosszan tartó átkutatása, az elfogottak kihallgatása után kiderült, hogy semmilyen elfogadható ok nem volt a hadműveletnek is beillő rajtaütésre. Az egész ország nevetett volna, ha nem bosszankodik a balfogás fölött, és a muzulmán közösség szószólói ezúttal sem fukarkodtak a felháborodott tévényilatkozatokkal.

Nem tudjuk, talán sosem fogjuk tudni, hogy pontosan mennyit köszönhetünk a brit és külföldi nyomozószervek, titkosszolgálatok éberségének, mennyi lehetett a vaklárma a miniszterek és szóvivők által annyit emlegetett „meghiúsított terrorista tervek” között, hányan köszönhetik az életüket ennek az időnként óhatatlanul balfogásokban, túlbuzgóságban is megnyilvánuló, olykor zsákutcába vezető szüntelen őrködésnek. Ezzel szemben tudjuk, hogy a két szimbolikus, örök mementóvá vált dátum: „9/11” és „7/7” nem volt vaklárma. A veszély, a mindenáron pusztítani akarás éppen olyan ténye világunknak, mint a rák, az életünkre törők pedig éppen olyan valóságosak, mint mondjuk az influenzavírus.

A hitetlenkedés hamarosan átadta a helyét a borzadálynak, amint kezdtek kirajzolódni a merénylet tervei, a merénylők szervezkedésének részletei. Azaz a legtöbbünkben megmaradt a hitetlenkedés, csak a tárgya változott meg. Miként képzelhető el, hogy klinikailag épelméjű emberek tíz vagy több zsúfolt repülőgép utasait nemzetiségükre, bőrük színére, politikai meggyőződésükre, vallási hovatartozásukra, korukra, nemükre való tekintet nélkül halálra ítélik, és az ítélet végrehajtását olyan parancsolóan fontosnak tartják, hogy saját életük – vagy a háttérben a bábukat tologató cselszövők esetében leghűségesebb követőik élete – sem túl nagy ár érte?

Minden újságolvasó, minden tévénéző tisztában van az unásig hallott magyarázatokkal. Senki sem hiheti józan ésszel, hogy a közöttünk élő muzulmánok, akiknek a gyerekei együtt járnak iskolába a mieinkkel, akik segítenek a harácsoló adóhivatallal folytatott örökös harcunkban, ápolják kórházban fekvő rokonainkat, reggelente kiküldik a címünkre a sarki boltból a megrendelt újságot, valamennyien vagy akár csak többségükben is helyeselnék a terroristák tombolását. Mindenki tudja, hogy egy-egy rémtettnek mindig lehetnek és sokszor vannak is muzulmán áldozatai. Még azt is megértéssel lehet fogadni, hogy a muzulmán közösség szószólóinak kivétel nélkül minden sikeres terrorakció vagy meghiúsított merénylet után a legelső megnyilatkozása az, hogy ezek után milyen igazságtalan lesz hozzájuk az őket körülvevő társadalom.

Azt azonban már nem lehet sem megérteni, sem elfogadni, hogy ez a terrorhadjárat – akár a háttérben lappangó cselszövők gondosan kidolgozott terveinek, akár elvakult hitszónokok uszításának, akár elvakított követőik fanatizmusának a következménye – nem Tony Blair Angliája, nem George W. Bush Amerikája, nem Izrael, hanem a maga iszonyú egyszerűségében az egész emberiség ellen irányul. Ellenünk. Az áldozatok mindannyiunk képviselői, a lélekharang mindnyájunkért szól.

Pátkai Róbert