evél&levél

Londoni levél

Hozzászólás a cikkhez

Hitetlenkedve hallottunk minden idõk legpusztítóbb légi terrorakciójának tervérõl. A hitetlenkedésnek nemcsak az volt az oka, hogy a közelmúltban volt már egy vaklárma, amely kínos zavarba hozta a rendõrséget, és a hatóság ellen hangolt egy egész helyi közösséget. Az emberek éjszakai nyugalmát több száz rendõr felvonultatása zavarta meg, amikor Forest Gate-ben rátörtek egy házra, és terrorizmus gyanújával elhurcoltak belõle két kisstílû bûnözõt, akik közül az egyiket még ráadásul súlyosan meg is sebesítették – a rendõri jelentés szerint véletlenül. A ház alapos és hosszan tartó átkutatása, az elfogottak kihallgatása után kiderült, hogy semmilyen elfogadható ok nem volt a hadmûveletnek is beillõ rajtaütésre. Az egész ország nevetett volna, ha nem bosszankodik a balfogás fölött, és a muzulmán közösség szószólói ezúttal sem fukarkodtak a felháborodott tévényilatkozatokkal.

Nem tudjuk, talán sosem fogjuk tudni, hogy pontosan mennyit köszönhetünk a brit és külföldi nyomozószervek, titkosszolgálatok éberségének, mennyi lehetett a vaklárma a miniszterek és szóvivõk által annyit emlegetett „meghiúsított terrorista tervek” között, hányan köszönhetik az életüket ennek az idõnként óhatatlanul balfogásokban, túlbuzgóságban is megnyilvánuló, olykor zsákutcába vezetõ szüntelen õrködésnek. Ezzel szemben tudjuk, hogy a két szimbolikus, örök mementóvá vált dátum: „9/11” és „7/7” nem volt vaklárma. A veszély, a mindenáron pusztítani akarás éppen olyan ténye világunknak, mint a rák, az életünkre törõk pedig éppen olyan valóságosak, mint mondjuk az influenzavírus.

A hitetlenkedés hamarosan átadta a helyét a borzadálynak, amint kezdtek kirajzolódni a merénylet tervei, a merénylõk szervezkedésének részletei. Azaz a legtöbbünkben megmaradt a hitetlenkedés, csak a tárgya változott meg. Miként képzelhetõ el, hogy klinikailag épelméjû emberek tíz vagy több zsúfolt repülõgép utasait nemzetiségükre, bõrük színére, politikai meggyõzõdésükre, vallási hovatartozásukra, korukra, nemükre való tekintet nélkül halálra ítélik, és az ítélet végrehajtását olyan parancsolóan fontosnak tartják, hogy saját életük – vagy a háttérben a bábukat tologató cselszövõk esetében leghûségesebb követõik élete – sem túl nagy ár érte?

Minden újságolvasó, minden tévénézõ tisztában van az unásig hallott magyarázatokkal. Senki sem hiheti józan ésszel, hogy a közöttünk élõ muzulmánok, akiknek a gyerekei együtt járnak iskolába a mieinkkel, akik segítenek a harácsoló adóhivatallal folytatott örökös harcunkban, ápolják kórházban fekvõ rokonainkat, reggelente kiküldik a címünkre a sarki boltból a megrendelt újságot, valamennyien vagy akár csak többségükben is helyeselnék a terroristák tombolását. Mindenki tudja, hogy egy-egy rémtettnek mindig lehetnek és sokszor vannak is muzulmán áldozatai. Még azt is megértéssel lehet fogadni, hogy a muzulmán közösség szószólóinak kivétel nélkül minden sikeres terrorakció vagy meghiúsított merénylet után a legelsõ megnyilatkozása az, hogy ezek után milyen igazságtalan lesz hozzájuk az õket körülvevõ társadalom.

Azt azonban már nem lehet sem megérteni, sem elfogadni, hogy ez a terrorhadjárat – akár a háttérben lappangó cselszövõk gondosan kidolgozott terveinek, akár elvakult hitszónokok uszításának, akár elvakított követõik fanatizmusának a következménye – nem Tony Blair Angliája, nem George W. Bush Amerikája, nem Izrael, hanem a maga iszonyú egyszerûségében az egész emberiség ellen irányul. Ellenünk. Az áldozatok mindannyiunk képviselõi, a lélekharang mindnyájunkért szól.

Pátkai Róbert

::Nyomtatható változat::