Élő víz

Leszáll az alkony, de ezen a napon nem borul sötétbe a temető: gyertyák ezrei gyúlnak ki a sírokon. Ott állok a sajátos hangulatban. Ilyenkor fokozottan „él” a temető. Szorgos kezek rendezik a sírcsokrokat, eltakarítják a száraz koszorúkat. Tele a temető nemcsak a sírban nyugvókkal, hanem az élőkkel is.

Eszembe jut egy mondat, amelyet nemrég hallottam: a temető a szeretet helye. Talán ezt látszik igazolni ez a nap is. Mindenkinek van halottja. És a szeretet, az emlékek hozzák ki a családot, a barátokat a sírokhoz.

Persze ennek a mondatnak van egy fanyar mellékzöngéje. Sajnos igaz, a szeretet itt nyilvánul meg – de vajon amíg élt, addig is szerettük-e az illetőt? Úgy is mondhatnám, halottnak virágot vinni szép – de mennyivel több és nehezebb szeretni valakit, amíg él, amíg közöttünk van, amíg várja, hogy jó szót kapjon, vagy talán csak azt, hogy észrevegyük! Lehet, hogy csak egy mosolyt, egy simogatást vár, vagy egy levelet, egy telefont, egy látogatást. Vagy három percet, amíg meghallgatom a panaszát vagy az örömét az utcasarkon.

Elnézem a nyüzsgő embereket a sírok között. Szemem belemélyed a szelíden pislogó gyertyafénybe. A Niceai hitvallás sorai jutnak eszembe: „…várom a halottak feltámadását…” És arra gondolok, több lenne azt vallani: a temető a várakozás helye.

Hadd írjak erről pár gondolatot. Az Apostoli hitvallásban azt mondjuk: „…hiszem a test feltámadását…” De sokkal erősebb így: „…várom a halottak feltámadását…” A várás több, mint a hit. Miért? Mert ebben feszültség van, alázat van. Bizalom és aktivitás van benne. És a várakozásban öröm van.

Feszültség. Itt, a sírok között érezni, hogy kiáltó ellentét van sír és feltámadáshit között. Minden sír cáfolni látszik, hogy várom, hogy érdemes várnom a halottak feltámadását.

Várom. Ahhoz, hogy várjak, alázat kell. Ki iránt? Jézus szava iránt. Mint mondott ő? „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él…” (Jn 11,25) Itt kerül szembe a szem látása és a boldogító, alázatos hit ereje.

Bizalom. Hívő asszony beszélt arról: tudom, hogy van örök élet. Bár semmi garanciám nincs, Jézus szava nekem elég. A szenvedő Jób mondja: „…tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.” (19,25)

Aktivitás. Várni annyit jelent, mint készülődni. Várni sokan nem szeretnek. Pedig aki nem vár semmit, annak már üres a szíve. Már céltalan az élete.

Öröm. Lehet-e valaminek örülni a temetőben? Hiszen ott minden az elmúlást hirdeti. Aki azonban Jézus szavára épít, az a sírok között is örömmel gondol arra, hogy nem a halálé az utolsó szó…

Gáncs Aladár