Cantate

Ismerjük meg énekeinket! 12.

Folytatjuk a régi magyar énekeket bemutató sorozatunkat; ezúttal a 16–17. századi dallamokról írott cikk első részét vehetik kézbe. (E. Zs.)

Két héttel ezelőtt arról olvashattunk, hogy a 16–17. században közel ezerkétszáz protestáns gyülekezeti ének keletkezett. Szívet-lelket melengető arra gondolni, hogy a szinte előzmény nélküli énekirodalom ilyen mértékben fellendült a reformáció századaiban. Ehhez azonban rögtön hozzá kell tennünk, hogy ez a nagy szám csak az énekek szövegére vonatkozik; ebben a két évszázadban a magyar nyelvű énekeskönyvek többnyire dallamok nélkül jelentek meg. A gyülekezetek az énekeket általában valamelyik ismert, megadott dallamra énekelték, s a dallamokat emlékezetből illesztették a szöveghez.

A 16. századból fennmaradt régi dallamainkat elsősorban Tinódi, valamint Hoffgreff György históriásének-gyűjteményeiből és Huszár Gál énekeskönyveiből ismerjük. A többi 16. századi dallamra a későbbiekben, főként a 18. században megjelent dallamokból következtethetünk vissza. Habár ez utóbbi énekdallamok némi változtatáson mehettek át, lényegüket tekintve magukon hordozzák a régi jellegzetességeket.

Mitől más a régi ének, miben lehet megragadni a lényegét? Ha szemügyre vesszük az énekeskönyvünk régi magyar szövegeihez társuló dallamokat, látszólag egyhangúnak tűnnek. S ez talán igaz is, ha az utóbbi évtizedekben született mozgalmasabb, ritmikusabb énekekkel hasonlítjuk össze őket. A régi énekekben van valami komorság, távolságtartás, emiatt olykor idegennek érezzük őket. Ez abból is adódik, hogy a dallamok nagy része nem a klasszikus zenéből ismert dúr-moll hangrendszerbe illeszkedik, hanem a középkorból örökölt dór, fríg hangnembe. Effajta régi hangnemekben megfogalmazott, szépen megformált dallamokat veszünk sorra a következőkben.

Egy nagy ívű, emelkedő fél dallamból és egy ereszkedő másik félből tevődik össze szapphói formát követő hálaadó énekünk: Nagy hálát adjunk az Atyaistennek (EÉ 48). A dallam, melynek európai és népzenei kapcsolatai igen szerteágazóak, különleges módon maradt fenn egy 16. századi debreceni énekeskönyv Boroszlóban (Wroclaw) őrzött példányában. Hasonlóan szép ívelésű, jól megformált dallama van az Irgalmazz, Úristen, immáron énnékem zsoltáréneknek (EÉ 77). Kezdete jellegzetes gregorián formulát idéz. (Eredetileg Balassi Áldj meg minket, Úristen zsoltárénekét – EÉ 323 – is effajta dallamra énekelhették.)

Ugyancsak a magyar énekekre jellemző ereszkedő dallamsorokat tartalmaz a Ne szállj perbe énvelem (EÉ 412). Bár először az eperjesi magyar gyülekezet számára jegyezték le 1635-ben, az énekeskönyvünkbe került változat a 18. századi kolozsvári énekeskönyvek hatását mutatja. Mint ahogyan Nagybáncsai Mátyás 1575-ben készült Ne hagyj elesnem, felséges Isten (EÉ 79) zsoltárénekének remekbe szabott dallamát is 18. századi református énekeskönyvekből ismerjük. A három nagy sorból álló dallam egy-egy sora további három kis szeletre tagolódik, mindegyik változatos és mintaszerűen kiegyenlített dallamvezetéssel.

1. századi históriásének-dallamot használt fel Kájoni, amikor hangokba foglalta Balassi versét, a Bocsásd meg, Úristen, ifjúságomnak vétkét kezdetű bűnbánati éneket. Énekeskönyvünkbe ez a változat került (EÉ 404), bár a históriás ének dallamvezetése rajzoltabb, alig fordul elő benne hangismétlés. Hangnemileg ehhez az énekhez kapcsolódik a Jövel, Szentlélek Isten pünkösdi vagy Szentlelket segítségül hívó ének (EÉ 230). Az egyszerű, de szokatlan dallam két részből áll: a második a nagy ívű első rész variált ismétlése.

A középkorban az imaórák kezdőfohászához a 70. zsoltár első versét vették alapul, s ezzel a verssel indítja Huszár Gál is énekeskönyvét 1574-ben: Uram Isten, siess minket megsegíteni (EÉ 80). A zsoltár szövegét Krisztusra vonatkoztatja, a középkori recitáló dallamot pedig tágasra nyitja. A 18. századi debreceni énekeskönyvből ezt a szélesre tárt, de már ritmizált, töredezett dallamot örököltük, melynek könyörgése ma is éppoly aktuális, mint a zsoltáríró idejében vagy a török uralom alatt: „Uram Isten, siess / Minket megsegíteni / Minden szükségünkben, / Krisztus Jézusért, / Mi Urunkért / És Megváltónkért!”

Ferenczi Ilona