Egyházunk egy-két hete

Meggyőződésem, hogy amikor az utókor a Magyarországi Evangélikus Egyház és a rendszerváltozás kérdéskört fogja tanulmányozni, kitüntetett helyen szólnak majd a zsinatról, egységben is szemlélve a zsinatok tizenöt évét és önállóan is vizsgálva az 1991–1997-es, az 1997–2000-es és a 2001–2006-os zsinati periódust. Magam is ezt teszem most.

Elöljáróban egy elfogult megjegyzés: felemelő érzés volt 1991-ben a zsinat összehívása. Abban, hogy szükség van az összehívására, természetesen konszenzus volt, de az ősi törvények az országos felügyelő jogává és kötelességévé tették ezt. Akkor is zajlott a vita, és az utókor is vizsgálódni fog abban a kérdésben, hogy megkésve vagy korán került-e sor a zsinat megtartására. Úgy vélem, hogy jókor, semmiképpen nem megkésve.

Sokakat meglepett akkor, hogy a Független Jogász Fórum az 1966-os törvényeinkről is úgy nyilatkozott – ekkorra már végrehajtottuk a deregulációt, azaz kivettük a szocialista rendszer iránti hűségre vonatkozó részeket –, hogy bár a törvény keretjellegű, megfelelő jóindulattal, együttműködési készséggel alkalmas arra, hogy a tisztességes működéshez törvényi alapot adjon. Ez annál is inkább fontos állásfoglalás volt, mert mindenkinek szembesülnie kellett a múltbeli állapothoz képest jelentős változással. Az egyház és az állam szétválasztása azt is jelentette, hogy mindenfajta állami gyámkodás megszűnt.

A közvélemény által utolsó szabad zsinatnak elismert 1934–37-es zsinat törvényeit Hóman Bálint kultuszminiszter is aláírta, végrehajtásukat az állam garantálta. Az 1991-ben összehívott zsinat törvényeinek végrehajtása az egyházi közakaratnak, a zsinat elfogadásának, az úgynevezett alávetésnek a függvénye volt. A legjobb törvényeket is csak a korrekt végrehajtás emeli igazi értékké.

E téren jól vizsgáztunk az elmúlt másfél évtizedben. A legnagyobb feszültségek közepette született törvényeket is fegyelmezett végrehajtás követte.

De korainak sem mondható a zsinat 1991-es összehívása – és ezzel már a kérdések sűrűjébe érkeztünk. Az 1991–1997-es zsinat ugyanis igen fontos törvényalkotó szerepe mellett alapvető jelentőségű volt az egyház közéleti megújulásában, a demokratikus működésre való szocializációban.

Ha jellemezni akarjuk a különböző ciklusokat, akkor az 1991–1997-est politikai zsinatnak, az 1997–2000-est az új struktúrát és működést előkészítő zsinatnak, a 2001–2006-ost pedig a konszolidáció zsinatának minősíthetjük.

Az 1991–1997-es zsinat kezdettől fogva kemény egyházpolitikai csatározások színtere is volt. Elég megemlíteni, hogy az első ülésszakon nem kapott többséget a sokak által erőteljesen támogatott, úgynevezett kétlépcsős zsinat terve, viszont a zsinat azzal, hogy úgy döntött, azonnal megkezdi a hatalommegosztást, szétválasztja az egyházi és a zsinati elnökséget, meghatározó lépéssel jelezte demokratikus, egyben józan elkötelezettségét.

Talán leginkább a zsinaton tanulta egyházunk a demokráciát, ott szembesültek lelkészek és nem lelkészek azzal, hogy igazi a változás, rajtunk múlik – emberi értelemben – az, hogy milyen lesz az egyház. Ezért is megmosolyogni való, amikor arról hallani – még ma is megjelenik olykor ez az abszurd vélekedés –, hogy az egyházban nem történt rendszerváltozás. De akár büszkék is lehetünk arra, hogy a jelentős változások reformként, „vértelenül” valósultak meg; tanultuk a pluralizmust, a magunkétól eltérő nézetek iránti tiszteletet, megőrizve az egyház egységét.

Gondot jelentett a kétharmados szabály, az egyszerű többséggel elfogadott paragrafusok után a teljes törvény elfogadásához szükséges kétharmados arány. Mégis talán több volt az előnye: kikényszerítette a konszenzusokat. Bár olykor a hatvan-negyven százalékos aránnyal elutasított törvények némileg paradox módon a kisebbség fölényét jelezték. Ezért is valósult meg oly nehezen az első zsinat kétségkívül legjelentősebb döntése, a háromkerületes egyházmodell. De megvalósult, és az 1997–2000-es periódusban működőképessé vált, 2001 óta pedig a gyakorlat is igazolta.

A csapdák közül érthetően inkább a túlszabályozás veszélye rémlett fel – például a választási törvénnyel kapcsolatban –, illetve olykor a nem „valami mellett”, hanem „valami ellen” szemléletű jogalkotás. Ez különösen a vezetők, a püspökök „túlhatalmával” szembeni félelemből adódott, és olykor már-már az egyházi rendet is veszélyeztette. De kétségkívül, a múltra is gondolva, ez a kisebb veszély.

A demokratikus élet nehézségeit jelezte, hogy időnként egy-egy meghatározó személyiség is lemondott zsinati tagságáról, ily módon tiltakozva vélt vagy valós anomáliák ellen. Mindez hozzátartozott a folyamathoz.

Magam aktívan a kilencvenes évek zsinatain vettem részt, így talán még hitelesebben fejezhetem ki elismerésemet a 2001–2006-os zsinat munkája iránt, mely már az új egyházi rendben zajlott le, és a konszolidációt tükrözte. Itt szeretném kiemelni azt az üzenetértékű tényt, amely az egész elmúlt másfél évtizedet jellemezte: a zsinati tagok és vezetők mindig mindenfajta meg nem engedhető nyomás, befolyás nélkül, szabadon, legjobb lelkiismeretük, meggyőződésük szerint dolgozhattak. Ez nem egyszerűen erkölcsi, hanem meghatározó szakmai és egyházpolitikai vonatkozás.

Nyilván nem tökéletesek a 2001–2006-ban hozott törvények sem, de imponáló a jogalkotás, az elvégzett munka menynyisége és minősége egyaránt; csak gratulálni tudok hozzá. Bizonyos, hogy ehhez hozzájárult a zsinat teljes szabadsága. Ugyanakkor fontos volt – számomra is jó emlék ez a tanácskozás –, hogy a különböző egyházi testületek vezetői a ciklus kezdetén megosztották egymással a gondolataikat arról, hogy merre haladjon az egyház szervezetének és működésének átalakítása, s hogy milyenek legyenek ennek a jogi keretei.

Végül a jókívánság. A több értékes törvény mellett, amelyeket a most lezárult ciklusban alkottak meg, a legnagyobb figyelem érthetően az egyházkormányzás új modelljét kíséri. Kívánom, hogy ez a szellemes, összetett, a centralizációt és a decentralizációt egyaránt figyelembe vevő modell úgy, olyan hatékonyan működjön, mint ahogy azt alkotói megálmodták. Történelmi léptékű döntés a közgyűlés, a zsinat, a döntéshozatal és jogalkotás egyesítése, saját választott vezetőkkel, illetve az országos presbitériumra és irodára háruló végrehajtás, az ikerelnökséget, az elnök-püspököt és az országos felügyelőt terhelő képviselet és a püspöki tanács, amely a teljes tanítási, hitbeli felelősséget viseli.

Istennek hála az elmúlt ciklusért, és az ő áldása legyen a 2007–2012-es időszakon is!

Frenkl Róbert