Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2006 - 44 - Az Ágostai hitvallás

A közelmúlt krónikája

Az Ágostai hitvallás

Hitvallás, amelyet a győzhetetlen V. Károly császárnak az ágostai [augsburgi] birodalmi gyűlésen adtak át az 1530. esztendőben

Hazánkban az Ágostai hitvallást az 1530. évi benyújtása óta minden évszázadban legalább egyszer – de volt rá példa, hogy többször is – kiadták. A 20. század különösen is termékeny volt ebből a szempontból. A legutolsó kiadás megjelenése (1957) óta azonban ötven év telt el, ennek példányai könyvesboltban már nem szerezhetők be. Az újabb kiadás elkészítését ezenkívül más tényezők is indokolják. Egyrészt a teológiai képzés állandónak mondható, illetve az elmúlt években megelevenedett iskolai hitoktatás új igénye, másrészt az, hogy az Ágostai hitvallás benyújtásának 1980-ban ünnepelt 450. évfordulója, valamint a megigazulásról szóló evangélikus–római katolikus Közös nyilatkozat Augsburgban 1999. október 31-én történt aláírása ökumenikus érdeklődést keltett. A jelen fordítás nem teljesen új, hanem Nagy Gyula fordítását (1957) vette alapul, felhasználva Paulik János (1896, 1900) és Prőhle Károly (1930, 1943) fordítását. A két azonos tekintélyű eredeti szöveg – latin és német – közül a korábbi fordításoknál is határozottabban a latin szöveget tolmácsolja a két fordító, Bódi Emese latintanár és Reuss András teológiai tanár. A fordítóknak ez az együttműködése újdonság az Ágostai hitvallás eddig készült magyar fordításainak történetében. Az alábbiakban az egyházunk hitvallási iratait közreadó, készülő sorozat első kötetének kézirata alapján közöljük az Ágostai hitvallás első részét (a fő hitcikkeket). A bőséges jegyzetanyag, illetve a tájékozódást egyébként segítő szövegközi számozás közlésétől hetilapunkban eltekintettünk.

„És a királyok előtt szólok a Te bizonyságaidról, és nem szégyenülök meg.” (Zsolt 119,46)

[Előszó]

Győzhetetlen és felséges Császár, legkegyelmesebb Urunk! Császári Felséged birodalmi gyűlést hirdetett meg Augsburgba, hogy ez tanácskozzék majd a török – a keresztyén név és vallás e legádázabb, örökös és régi ellensége – elleni védekezésről, hogyan lehetne dühödt támadásainak tartós és szakadatlan háborús felkészüléssel ellenállni; tanácskozzék továbbá szent vallásunk, a keresztyén hit ügyében támadt ellentétekről is, hogy a pártfelek egymás véleményét és álláspontját a vallás kérdésében kölcsönös szeretettel, jóakarattal és türelemmel nyilvánosan meghallgassák, megismerjék és mérlegre tegyék, s így – a mindkét oldal írásaiban eltérően tárgyalt kérdéseket helyreigazítva – ezek a dolgok elrendeződjenek és visszajussanak az egyetlen, egyszerű igazsághoz és a keresztyén egyetértéshez; így kövessük és őrizzük meg ezután az egyetlen, tiszta és igaz vallást, s amiképpen egy Krisztus [uralma] alatt vagyunk és küzdünk, ugyanúgy egy keresztyén egyházban is élhessünk, egységben és egyetértésben. Amikor minket, alulírottakat a többi választófejedelmekhez, fejedelmekhez és rendekhez hasonlóan az említett gyűlésre meghívtak, hogy a császári rendeletnek készségesen eleget tegyünk, idejében eljöttünk Augsburgba, s – dicsekvés nélkül mondjuk – a legelsők közt jelentünk itt meg.

Császári Felséged itt Augsburgban, e gyűlés kezdetén is tudtára adatta a választófejedelmeknek, fejedelmeknek és a birodalom többi rendjének más dolgokkal együtt, hogy a császári rendelet értelmében a birodalom minden egyes rendjének elő kell terjesztenie és át kell nyújtania véleményét, illetve állásfoglalását német és latin nyelven. Tanácskozásunkat követően, a múlt szerdán mi azt a választ adtuk Császári Felségednek, hogy részünkről hitvallásunk cikkeit a következő pénteken adjuk majd át. Azért hogy Császári Felséged akaratának eleget tegyünk, átnyújtjuk igehirdetőink és a magunk hitvallását a vallás kérdésében: így tanítottak nálunk mindeddig a Szentírás és Isten tiszta igéje alapján.

Ha tehát majd a többi választófejedelem, fejedelem és rend is ugyanígy – latin és német nyelvű iratokban – előadta véleményét a vallás ügyében az említett császári előterjesztés szerint, erre az esetre a Császári Felségedet, legkegyelmesebb Urunkat megillető engedelmességgel készségesen felajánljuk: az előbb említett fejedelmekkel, a mi barátainkkal és a rendekkel baráti módon tanácskozunk alkalmas, elfogadható módozatokról avégből, hogy – amennyire tisztességgel lehet – megegyezésre jussunk, s ezt az ügyet mindkét részről előterjesztett iratok alapján minden gyűlölködő szándéktól mentes, békülékeny szellemben ily módon megtárgyaljuk, a viszálynak köztünk, pártfelek közt Isten segítségével véget vessünk, és az egy, igaz, egyetértő valláshoz visszajussunk; amint valamennyiünknek az egy Krisztus [uralma] alatt kell lennünk, küzdenünk, s az egy Krisztust kell vallanunk, Császári Felséged rendeletének szellemében, és mindenek eljussanak Isten igazságára, mi ezért könyörgünk forró imádságokban Istenhez, segítse ezt az ügyet és adjon békességet.

Ha pedig az ügynek ez a megtárgyalása nem sikerülne Császári Felséged rendeletének szellemében, és eredménytelenül végződnék – ez a többi választófejedelemtől, fejedelemtől és rendtől mint a másik pártféltől függ –, mi akkor is bizonyságát adjuk: amennyire ez Istennel és jó lelkiismerettel lehetséges, semmit sem utasítunk vissza, ami valamiképpen a keresztyén egyetértés elérésére vezethet; Császári Felséged, valamint a többi választófejedelem, birodalmi rend és mindenki, akit csak áthat a szeretet és buzgóság az igaz vallás iránt, s aki ezt az ügyet részrehajlás nélkül meghallgatni hajlandó, a magunk és a mieink hitvallásából ezt majd kegyesen megismeri és megérti.

Császári Felséged a választófejedelmeknek, fejedelmeknek és birodalmi rendeknek nem egyszer, hanem ismételten azt is kegyesen tudtára adta, az Úr 1526. esztendejében Speyerben tartott birodalmi gyűlésen pedig császári üzenetének megadott és előírt formájában nyilvánosan felolvastatta, hogy Császári Felséged bizonyos, akkor megjelölt okoknál fogva ebben a vallási vitában nem kíván döntést hozni, ellenben a római pápánál szorgalmazni szándékozik a zsinat összehívását. Ez még részletesebben kifejeződött egy évvel ezelőtt, a legutóbbi speyeri birodalmi gyűlésen. Császári Felséged itt Ferdinánd úr, Csehország és Magyarország királya, a mi jóakarónk és kegyes urunk által, továbbá a szóvivő és a császári meghatalmazottak útján többek közt tudatta üzenetében, hogy Császári Felséged tudomásul vette és végiggondolta azt a javaslatot, amelyet Császári Felséged birodalmi helytartója, a császári kormány elnöke és tanácsosai és a Regensburgban egybegyűlt többi rend küldöttei terjesztettek elő az egyetemes zsinat egybehívására, s hogy a zsinat összehívását Császári Felséged is hasznosnak ítéli; mivel pedig azok az ügyek, amelyekről akkoriban Császári Felséged és a római pápa közt tárgyalás folyt, szorosan összefüggnek a megegyezés és a keresztyén kibékülés kérdésével, Császári Felséged nem kételkedik benne, hogy a római pápa rávehető lesz az egyetemes zsinat megtartására. Mindezért Császári Felséged kifejezte abbeli igyekezetét, hogy a római pápa ilyen zsinatnak az első alkalmas időpontban meghívólevelek útján történő kihirdetéséhez és egybeseregléséhez hozzájáruljon.

Arra az esetre tehát, ha ezek az ellentétek köztünk és a másik fél között barátságos módon nem rendeződnének, Császári Felséged előtt az eddigieken felül teljes engedelmességgel még arra is késznek mutatkozunk, hogy megjelenjünk és számot adjunk ilyen keresztyén, szabad egyetemes zsinaton, amelynek egybehívásáról a választófejedelmek, fejedelmek és birodalmi rendek igen nehéz tanácskozások nyomán mindig nagy egyetértéssel határoztak mindazokon a birodalmi gyűléseken, amelyeket Császári Felséged uralkodása idején tartottak. Ehhez a zsinathoz és Császári Felségedhez ebben a rendkívül nagy és súlyos ügyben kellő módon, törvényes formában már előbb is fellebbeztünk. Ehhez a fellebbezéshez mind a mai napig ragaszkodunk, és tőle – ha az ügyet a császári meghívólevél értelmében barátságos módon meg nem hallgatják és a keresztyén egyetértés helyre nem áll, – sem ezen, sem más tárgyaláson, eltérni nem szándékozunk, de nem is tudunk; erről ezen a helyen is nyilvánosan tanúságot teszünk.

A fő hitcikkek

[I. Istenről]

A gyülekezetek nálunk nagy egyetértéssel tanítják: a niceai zsinat határozata az isteni lényeg egységéről és a három személyről igaz, és azt minden kételkedés nélkül hinni kell; tudniillik, hogy egy isteni lényeg van, amelyet örökkévaló, testetlen, oszthatatlan Istennek neveznek, és [valóban] az is, végtelen hatalmú, bölcsességű és jóságú, teremtője és megtartója mindennek, láthatóknak és láthatatlanoknak; és mégis három egyenlő lényegű és hatalmú, együtt örökkévaló személy van: az Atya, a Fiú és a Szentlélek. A személy szót pedig olyan jelentéssel használják, ahogyan ebben az összefüggésben az egyházi írók használták: nem részt vagy tulajdonságot jelent másvalamiben, hanem azt, ami önállóan létezik.

Elítélik mindazokat a tévtanításokat, amelyek ez ellen a hittétel ellen támadtak, mint a manicheusokat, akik két őslétezőt vallottak, a jót és a rosszat; továbbá a valentiniánusokat, ariánusokat, eunomiánusokat, mohamedánokat és minden hozzájuk hasonlót. Elítélik a régi és újfajta szamoszaténusokat is, akik azt állítják, hogy csak egyetlen isteni személy van, ezért az Igéről és a Szentlélekről ravasz és bűnös módon úgy szónokolnak, hogy azok nem külön személyek, hanem az Ige csupán a hangzó igét, a Lélek pedig a létezőkben található teremtett mozgatóerőt jelenti.

[II. Az eredeti bűnről]

Tanítják továbbá, hogy Ádám bűnbeesése után a származás természetes rendjében minden ember bűnnel születik, vagyis istenfélelem és Istenbe vetett bizodalom nélkül és bűnös kívánsággal, és hogy ez az eredeti betegség vagy romlás valóban bűn, amely kárhoztat, és most is örök halált hoz azoknak, akik nem születnek újjá a keresztség és a Szentlélek által.

Elítélik a pelagiánusokat és másokat, akik tagadják, hogy az eredeti romlás bűn, és hogy kisebbítsék Krisztus érdemének és jótéteményeinek dicsőségét, azt állítják, hogy értelmének ereje által az ember megigazulhat Isten színe előtt.

[III. Az Isten Fiáról]

Tanítják továbbá, hogy az Ige, azaz Isten Fia, a boldogságos Szűz Mária méhében magára vette az emberi természetet, hogy a két természet – az isteni és az emberi – elválaszthatatlanul legyen összekötve a személy egységében, az egy Krisztus, aki valóságos Isten és valóságos ember, szűz Máriától született, valóságosan szenvedett, keresztre feszíttetett, meghalt és eltemettetett azért, hogy kiengesztelje irántunk az Atyát, és áldozattá legyen nemcsak az eredeti vétekért, hanem az emberek minden elkövetett bűnéért is. Ugyanő alászállt a poklokra, és valóban feltámadt a harmadik napon, majd felment a mennybe, hogy az Atya jobbjára üljön, és mindörökké országoljon és uralkodjék minden teremtményen, és megszentelje azokat, akik benne hisznek, a szívükbe küldött Szentlélek által, hogy vezesse, vigasztalja, megelevenítse őket, és védelmezzen az ördöggel és a bűn hatalmával szemben. Ugyanez a Krisztus egyszer majd nyilvánvalóan visszatér, hogy megítélje az élőket és a holtakat stb. az Apostoli hitvallás szerint.

[IV. A megigazulásról]

Tanítják továbbá, hogy az emberek nem tudnak megigazulni Isten színe előtt a saját erejükből, érdemeik vagy cselekedeteik alapján, hanem ingyen, Krisztusért, hit által igazulnak meg, ha hiszik, hogy (Isten) kegyelmébe fogadja őket, és megbocsátja bűneiket a Krisztusért, aki halálával bűneinkért eleget tett. Ezt a hitet számítja be Isten előtte érvényes igazságul. Római levél 3. és 4. fejezete.

[V. Az egyházi szolgálatról]

Azért, hogy erre a hitre eljussunk, rendeltetett az evangélium tanításának és a szentségek kiosztásának szolgálata. Mert az ige és szentségek mint eszközök által kapjuk a Szentlelket, aki hitet támaszt – ahol és amikor Istennek tetszik – azokban, akik hallják az evangéliumot: azt tudniillik, hogy Isten nem érdemeink miatt, hanem a Krisztusért igazítja meg azokat, akik hiszik, hogy Isten őket a Krisztusért kegyelmébe fogadja. Hogy a Lélek ígéretét hit által megkapjuk [Gal 3,14].

Elítélik az anabaptistákat és másokat, akik azt tartják, hogy az ember külső ige nélkül, saját előkészületei és cselekedetei útján nyeri el a Szentlelket.

[VI. Az új engedelmességről]

Tanítják továbbá, hogy ennek a hitnek jó gyümölcsöket kell teremnie, és hogy a jó cselekedeteket, amelyeket Isten rendelt, Isten akaratáért kell megtennünk, nem pedig abban bízva, hogy ezekkel a cselekedetekkel Isten színe előtt érdemessé lehetünk a megigazulásra. Mert a bűnbocsánatot és megigazulást hittel lehet megragadni, amint Krisztus szava is bizonyítja: „Bár mindezeket megcselekedtétek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk.” Ugyanezt tanítják a régi egyházi írók is. Ambrosius ugyanis így szól: „Isten azt végezte, hogy aki Krisztusban hisz, az üdvözül, és cselekedet nélkül, egyedül hittel, ingyen nyeri el a bűnök bocsánatát.”

[VII. Az egyházról]

Tanítják továbbá, hogy az egy szent egyház minden időben megmarad. Az egyház pedig a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki. Az egyház valódi egységéhez elegendő egyetérteni az evangélium tanításában és a szentségek kiszolgáltatásában. De nem szükséges, hogy mindenütt hasonlók legyenek az emberi hagyományok, vagyis az emberek által megállapított vallási szokások és szertartások; amint Pál mondja: egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek stb.

[VIII. Mi az egyház?]

Bár az egyház önmagában a szentek és igazán hívők gyülekezete, mivel azonban ebben az életben sok képmutató és gonosz keveredik közéjük, ezért a szentségekkel akkor is szabad élni, ha gonoszok szolgáltatják ki, Krisztus mondása szerint: az írástudók és a farizeusok a Mózes székében ülnek stb. A szentségek is, az ige is Krisztus rendelése és parancsa folytán hatékonyak, még akkor is, ha gonoszok nyújtják azokat.

Elítélik a donatistákat és hasonlókat, akik tagadták, hogy szabad gonoszok szolgálatával élni az egyházban, s úgy gondolták, hogy a gonoszok szolgálata haszontalan és hatástalan.

[IX. A keresztségről]

A keresztségről azt tanítják, hogy szükséges az üdvösséghez, és hogy Isten a keresztség által felkínálja kegyelmét, továbbá hogy meg kell keresztelni a gyermekeket. Ezeket a keresztség által Istennek felajánlva Isten a kegyelmébe fogadja őket.

Elítélik az anabaptistákat, akik helytelenítik a gyermekkeresztséget, és azt állítják, hogy a gyermekek keresztség nélkül üdvözülnek.

[X. Az úrvacsoráról]

Az úrvacsoráról azt tanítják, hogy Krisztus teste és vére valóságosan jelen van, és kiosztásra kerül az úrvacsorával élőknek; és elutasítják azokat, akik másként tanítanak.

[XI. A gyónásról]

A gyónásról azt tanítják, hogy a magánfeloldozást meg kell őrizni a gyülekezetekben, bár a gyónásban nem szükséges az összes vétek felsorolása. A zsoltár szerint ugyanis ez lehetetlen: a tévedéseket ki veheti észre?

[XII. A bűnbánatról]

A bűnbánatról azt tanítják, hogy akik a keresztség után bűnbe estek, bármikor részesülhetnek bűnbocsánatban, ha megtérnek, s az ilyen bűnbánatra térteket az egyház köteles feloldozni. A bűnbánat pedig helyes értelemben e két részből áll: az egyik a töredelem, vagyis az a rettegés, amelyet a bűn megismerése kelt a lelkiismeretben; a másik pedig a hit, amely az evangéliumból vagy feloldozásból fakad, és Krisztusért hiszi a bűnök bocsánatát, megvigasztalja a lelkiismeretet, és megszabadítja a rettegésektől. Ezután jó cselekedeteknek kell következniük, amelyek a bűnbánat gyümölcsei.

Elítélik az anabaptistákat, akik tagadják, hogy az egyszer már megigazultak elveszthetik a Szentlelket; továbbá, akik azt állítják, hogy egyesek ebben az életben olyan tökéletességre jutnak, hogy lehetetlen vétkezniük.

Elítélik a novaciánusokat is, akik nem akarták feloldozni a keresztség után a bűnbánatra tért elbukottakat.

Elvetik azokat is, akik nem azt tanítják, hogy hit által részesülünk a bűnök bocsánatában, hanem arra utasítanak, hogy saját elégtételeinkkel érdemeljük ki a kegyelmet.

[XIII. A szentségekkel élésről]

A szentségekkel élésről azt tanítják: a szentségek nemcsak azért rendeltettek, hogy ismertetőjelei legyenek a hit megvallásának az emberek közt; hanem inkább azért, hogy jelei és bizonyságai legyenek Isten irántunk való jóakaratának, s felkeltsék és erősítsék a hitet mindazokban, akik élnek velük. A szentségekkel ezért úgy kell élni, hogy vele járjon a hit, amely bízik a szentségek által nyújtott és szemünk elé tárt ígéretekben.

Elítélik tehát azokat, akik azt tanítják, hogy a szentségek pusztán elvégzésükkel tesznek igazzá, és akik nem tanítják, hogy a szentségek használatában szükséges a hit, amely bízik a bűnök bocsánatában.

[XIV. Az egyházi rendről]

Az egyházi rendről azt tanítják, hogy nyilvánosan senki sem tartozik tanítani és a szentségeket kiszolgáltatni az egyházban, csak az, akit erre szabályszerűen elhívtak.

[XV. Az egyházi szokásokról]

Az egyházi szokásokról azt tanítják, hogy meg kell őrizni mindazokat a szokásokat, amelyek bűn nélkül megtarthatók, és az egyház békességét, jó rendjét szolgálják – mint bizonyos szent napok, ünnepek és hasonlók.

Az ilyen dolgokra nézve ugyanakkor intik az embereket, ne terheljék meg a lelkiismeretet, mintha az ilyen vallási szokások szükségesek lennének az üdvösséghez.

Arra is figyelmeztetik őket, hogy azok az emberi hagyományok, amelyeket Isten kiengesztelésére, a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért elégtételül rendeltek el, ellenkeznek az evangéliummal és a hitről szóló tanítással. Ezért az olyan fogadalmak, ételekre és napokra vonatkozó hagyományok stb., amelyeket a kegyelem kiérdemlésére, valamint bűnökért adott elégtételképpen hoztak szokásba, haszontalanok, és ellentétesek az evangéliummal.

[XVI. A közügyekről]

A közügyekről azt tanítják, hogy a törvényes világi intézmények Isten jó alkotásai, a keresztyéneknek szabad hivatalt viselniük, bíráskodniuk, császári és más, érvényben levő törvények szerint ítélkezniük, jogos halálos ítéleteket hozniuk, jogos háborút viselniük, katonáskodniuk, törvényes szerződést kötniük, saját tulajdonnal rendelkezniük, a hatóságok kívánságára esküt tenniük, házasodniuk és férjhez menniük.

Elítélik az anabaptistákat, akik eltiltják a keresztyéneket ilyen világi kötelességektől.

Elítélik azokat is, akik az evangéliumi tökéletességet nem az istenfélelemben és hitben, hanem a világi kötelességek elhagyásában keresik, mert az evangélium a szív örökkévaló igazságát tanítja. Ezzel azonban nem forgatja fel az állami vagy a családi élet rendjét, hanem nagyon is megköveteli, hogy azt Isten rendeléseként megtartsuk, és a szeretetet ezekben a rendekben gyakoroljuk. A keresztyének tehát kötelesek felsőbbségeiknek és a törvényeknek engedelmeskedni, kivéve, ha azt követelik tőlük, hogy bűnt kövessenek el; mert akkor inkább kötelesek Istennek engedelmeskedniük, mint az embereknek. ApCsel 5,29.

[XVII. Krisztus ítéletre való visszajöveteléről]

Tanítják továbbá: Krisztus a világ végén megjelenik majd, hogy ítéletet tartson, a halottakat mind feltámasztja; az istenfélőknek és választottaknak örök életet és soha el nem múló boldogságot ad; az istenteleneket és az ördögöket pedig arra kárhoztatja, hogy vég nélkül gyötrődjenek.

Elítélik az anabaptistákat, akik azt tartják, hogy az elkárhozott emberek és az ördögök büntetése egyszer véget ér.

Elítélnek másokat is, akik most olyan zsidós nézeteket hintenek, hogy a halottak feltámadása előtt az istentelenek teljes leigázásával az istenfélők szerzik meg a világuralmat.

[XVIII. A szabad akaratról]

A szabad akaratról azt tanítják: az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak. De arra nincs ereje, hogy a Szentlélek nélkül megvalósítsa az Isten színe előtt érvényes vagy másképpen lelki igazságot, mert a természetes ember nem érti meg az Isten Lelkének dolgait. Ez [a lelki igazság] akkor lesz a szívekben, ha az ige által a Szentlelket vesszük. Ezt ugyanilyen szavakkal fejti ki Augustinus a Hypognosticon III. könyvében: „Valljuk, hogy minden embernek szabad akarata van, s ehhez az értelem ítélőképessége is hozzátartozik, nem mint hogyha ezáltal alkalmas lenne azokban a dolgokban, amelyek Istenre tartoznak, Isten nélkül valamit akár kezdeni, akár biztosan véghezvinni, hanem egyedül csak a jelenvaló élet dolgaiban képes erre, akár jók ezek, akár rosszak. Jónak mondom mindazt, ami az (emberi) természet jó oldaláról származik, mint azt akarni, hogy a mezőn dolgozzunk, együnk és igyunk, legyenek barátaink, legyen ruhánk, házat építsünk, házasságra lépjünk, barmokat tartsunk, különféle hasznos mesterségeket tanuljunk – vagy akarni bármiféle jót, ami a jelenvaló életre tartozik. Mindezek a dolgok sem az isteni világkormányzás nélkül léteznek, hanem éppen tőle, általa vannak, és vették kezdetüket. Rossznak pedig az olyat mondom, mint bálványimádást, emberölést akarni stb.”

Elítélik a pelagiánusokat és másokat, akik azt tanítják, hogy a Szentlélek nélkül, csupán természetes erővel képesek vagyunk Istent mindennél jobban szeretni és Isten parancsolatait megtartani, ami a cselekedetek lényegét illeti. Noha a természet valamilyen mértékben képes végrehajtani külső cselekedeteket – képes ugyanis őrizkedni lopástól vagy gyilkosságtól –, mégsem képes olyan belső törekvésekre, mint Isten tisztelete, Isten iránti bizodalom, türelem.

[XIX. A bűn okáról]

A bűn okáról azt tanítják, hogy bár Isten teremti és tartja fenn a természetet, a bűn oka mégis a gonoszok, vagyis az ördög és az istentelenek akarata, amely – Isten segítsége nélkül – elfordult Istentől, amint Krisztus mondja, Jn 8,44: Amikor a hazugságot szólja, a magáéból szól.

[XX. A hitről és a jó cselekedetekről]**

Hamisan vádolják a mieinket azzal, hogy tiltják a jó cselekedeteket. A Tízparancsolatról szóló és más, hasonló tartalmú irataik bizonyítják, hogy hasznosan tanítottak valamennyi életformáról és kötelességről, arról, hogy az élet milyen formái és az egyes hivatásokban milyen cselekedetek kedvesek Istennek. Ezekről a dolgokról az igehirdetők régebben alig szóltak valamit; csak az olyan gyerekes és szükségtelen cselekedeteket sürgették, mint bizonyos szent napok és böjti idők megtartása, testvéregyesületek, zarándoklatok, szentek tisztelése, rózsafüzér, szerzetesség és hasonlók. Intésünkre ellenfeleink ezeket lassan-lassan kezdik elhagyni, s az ilyen haszontalan dolgokról már nem prédikálnak annyit, mint azelőtt. A hitet is kezdik emlegetni, pedig azelőtt milyen feltűnő volt róla a hallgatás! Tanítják, hogy nem pusztán cselekedetekből igazulunk meg, hanem összekötik a hitet és a cselekedeteket, s azt mondják, a hit és cselekedetek által igazulunk meg. Ez a tanítás tűrhetőbb az előzőnél, és több vigasztalást adhat, mint régi tanításuk.

Mivel a hitről szóló tanítás sokáig hevert ismeretlenül, – pedig ennek kell a fődolognak lennie az egyházban, ilyen módon szükséges azt mindenkinek vallania, hogy a hitből származó igazságról mélységes csönd volt a prédikációkban, és csak a cselekedetekről szóló tanítást hánytorgatták az egyházban –, a mieink a következő módon tanították a gyülekezeteket a hit dolgában:

Először is: cselekedeteink sem Istent nem engesztelhetik ki, sem a bűnbocsánatra és kegyelemre nem tehetnek érdemessé, ezt csak hittel érjük el, ha hisszük, hogy Krisztusért kegyelmet nyerünk, aki egyedül rendeltetett közbenjáróul és engesztelésül, aki által az Atya kiengesztelődik. Aki tehát abban bizakodik, hogy cselekedetekkel válik érdemessé a kegyelemre, az megveti Krisztus érdemét, kegyelmét, és Krisztus nélkül, emberi erővel keresi az utat Istenhez, bár Krisztus magáról mondotta: Én vagyok az út, az igazság és az élet [Jn 14,6].

Ez a hitről szóló tanítás Pálnál mindenütt szóba kerül, Ef 2,8: kegyelemből van üdvösségetek hit által, nem cselekedetekből stb.

És nehogy valaki azzal kötekedjék, hogy mi Pálnak valamilyen újfajta magyarázatát gondoltuk ki: az egyházi atyák ezt a dolgot teljes egészében bizonyítják. Augustinus számos könyvében ugyanis védi a kegyelmet és a hitből származó igazságot a cselekedetek érdemszerzésével szemben. Ambrosius is hasonló dolgokat tanít „A pogányok elhívásáról” című munkájában és másutt. A pogányok elhívásáról írt könyvében ezt mondja: „A Krisztus vérén szerzett váltság értéktelenné válnék, s az Isten irgalmassága sem győzedelmeskednék az emberi cselekedetek jogigényén, ha a kegyelemből való megigazulás megelőző érdemekért járna; így nem az ajándékozó ajándéka volna, hanem a munkálkodó bére.”

Bár a járatlanok megvetik ezt a tanítást, az istenfélők és megrettent lelkiismeretűek maguk tapasztalják, milyen nagy vigasztalást ad, mert a lelkiismeretet nem nyugtatja meg semmiféle cselekedet, csak a hit: amikor megbizonyosodik arról, hogy Isten kiengesztelődött a Krisztusért, amint Pál tanítja Róm 5,1-ben: megigazulva hit által, békességünk van Istennel. Ezt az egész tanítást a rettegő lelkiismeret említett küzdelméhez kell hozzámérnünk, e nélkül a küzdelem nélkül meg sem lehet érteni. Ezért ítélik meg helytelenül a járatlan és avatatlan emberek, akik arról álmodoznak, hogy igaznak lenni keresztyén értelemben sem más, mint igaznak lenni világi vagy filozófiai értelemben.

Azelőtt a cselekedetekről szóló tanítással gyötörték a lelkiismeretet, nem hallották az evangélium vigasztalását. Egyeseket pusztába, kolostorokba űzött a lelkiismeretük, azt remélve, hogy ott a szerzetesi élettel érdemessé válnak a kegyelemre. Mások másféle cselekedeteket gondoltak ki a kegyelem kiérdemlésére és a bűnökért való elégtételre. Ezért szerfelett szükséges volt, hogy ezt a Krisztusban való hitről szóló tanítást továbbadják és felújítsák, hogy ne maradjon vigasztalás nélkül, akinek retteg a lelkiismerete, hanem megtudja: a Krisztusban való hittel nyerjük el a kegyelmet és a bűnök bocsánatát.

Emlékeztetik az embereket arra is, hogy a hit szó e helyen nem a történet ismeretét jelenti, ami az istentelenekben és az ördögökben is megvan, hanem olyan hitet jelent, amely nemcsak magát a történetet hiszi, hanem e történet eredményét is, tudniillik ezt a hittételt a bűnök bocsánatáról, tudniillik hogy Krisztus által mienk a kegyelem, az igazság és a bűnbocsánat.

Aki pedig már tudja, hogy Krisztus által kegyelmes Atyja van, az igazán ismeri Istent; tudja, hogy Istennek gondja van rá; segítségül hívja; röviden: nincs Isten nélkül, mint a pogányok. Az ördögök és az istentelenek viszont nem tudják hinni ezt a hittételt: a bűnök bocsánatát. Ezért gyűlölik Istent, mintha ellenségük volna; nem hívják segítségül, és nem várnak tőle semmi jót. Augustinus is így inti az olvasót a hit szóval kapcsolatban, s arra tanít, hogy a hit szót a Szentírásban nem az ismeretre kell érteni, ez megvan az istentelenekben is, hanem arra a bizodalomra, amely megvigasztalja és felemeli a megrettent szíveket.

Továbbá a mieink azt tanítják: szükséges a jót cselekedni, de nem azért, hogy abban bizakodjunk, hogy ezáltal érdemessé válunk a kegyelemre, hanem azért, mert ez Isten akarata. Csak hittel ragadható meg a bűnbocsánat és a kegyelem. De mivel hit által elnyerjük a Szentlelket, azért a szívek is megújulnak, és új indításokkal telnek meg annyira, hogy jó cselekedeteket tudnak teremni. Ezt mondja Ambrosius is: a jó akaratnak és az igaz cselekvésnek a hit a szülőanyja. Az emberi akaraterő Szentlélek nélkül telve van istentelen indulatokkal, és sokkalta erőtlenebb, semhogy jó cselekedeteket tudna véghezvinni Isten színe előtt. Azonfelül még az ördög hatalmában is van, s ez az embert különféle bűnökre, hitetlen gondolatokra és nyílt gonosztettekre ösztönzi. Világosan láthatjuk ezt a filozófusoknál, akik személy szerint igyekeztek ugyan becsületesen élni, de nem sikerült nekik, sőt számos nyilvánvaló vétekkel szennyezték be magukat. Ilyen nagy az ember gyengesége, ha nincsen benne hit és Szentlélek, s egyedül a saját emberi erejével kormányozza magát.

Mindebből könnyen kiviláglik: ezt a tanítást nemcsak vádolni nem szabad azzal, hogy tiltja a jó cselekedeteket, hanem sokkal inkább dicsérni kell, mert megmutatja, hogyan tudunk jó cselekedeteket tenni. Hit nélkül ugyanis az emberi természet semmiképp sem tudja megtenni azokat a cselekedeteket, amelyeket az első vagy a második parancsolat követel. Hit nélkül nem hívja Istent segítségül, nem vár Istentől semmit, nem tűri el a keresztet, hanem embereknél keres oltalmat, és emberi oltalomban bízik. Így uralkodik a szívben mindenféle kívánság és emberi elgondolás, mivel hiányzik a hit és a bizodalom Isten iránt. Ezért mondotta Krisztus: nélkülem semmit sem cselekedhettek, Jn 15,5. És ezért így énekel az egyház:

A te hatalmad nélkül

Semmi sincs az emberben,

Nincsen semmi bűntelen.

[XXI. A szentek tiszteletéről]

A szentek tiszteletéről azt tanítják: a szentekről megemlékezhetünk azért, hogy kövessük hitüket és jó cselekedeteiket, hivatásunk szerint, ahogyan követheti a császár Dávid példáját azzal, hogy hadat visel a török hazánktól való elűzésére. Ugyanis mindkettő király. Azt azonban nem tanítja a Szentírás, hogy a szentekhez fohászkodjunk, és a szentektől kérjünk segítséget, mert egyedül Krisztust állítja elénk közbenjáróul, engesztelésül, főpapul és szószólóul. Őt kell segítségül hívnunk, és megígérte, hogy meghallgatja könyörgésünket, és ezt a tiszteletet fogadja a legszívesebben, vagyis ha őt hívjuk segítségül minden nyomorúságunkban. 1Jn 2,1: Ha valaki vétkezik, van szószólónk az Atyánál stb.

[Az első rész befejezése]

Nagyjából ez a foglalata tanításunknak, amint megállapítható, semmi sincsen benne, ami a Szentírástól vagy az egyetemes egyháztól vagy a római egyháztól eltérne, amennyire ezt az egyházi írókból ismerjük. Mivel így áll a dolog, kegyetlenül ítélkeznek, akik azt követelik, hogy a mieinkkel eretnekek módjára kell bánni. Az egész vita a körül a néhány visszaélés körül folyik, amelyek biztos tekintély nélkül csúsztak be a gyülekezetekbe, s ha ezekben a dolgokban volna is véleménykülönbség, mégiscsak illett volna a püspökökhöz annyi kíméletesség, hogy a most előterjesztett hitvallásra való tekintettel megtűrjék a mieinket, hiszen még az egyházi törvények sem olyan szigorúak, hogy mindenütt ugyanazokat az egyházi szokásokat követeljék meg, nem is voltak soha egyforma szokások minden gyülekezetben. Bár nálunk a régi szokások jó részét mégis gondosan megőrzik. Hamis rágalom ugyanis, hogy gyülekezeteinkben minden régi szertartást, minden régi intézményt eltörölnek. Ellenben általános volt az a panasz, hogy elterjedt egyházi szokásokhoz bizonyos visszaélések fűződtek. Mivel ezeket jó lelkiismerettel nem lehetett megtűrni, bizonyos mértékig helyreigazították őket.

Császári Felségednek hívei és alattvalói:

János szász herceg, választófejedelem

György brandenburgi őrgróf

Ernő saját kezével

Fülöp hesseni tartománygróf, aláírta

János Frigyes szász herceg

Ferenc lüneburgi herceg

Farkas anhalti fejedelem

Nürnberg tanácsa és elöljárósága

Reutlingen tanácsa