A hét témája

Az idei októberben – ötven év telt el: félelmetes jubileum – szinte permanensen 1956 szellemével szembesülünk. El nem kerülhetők, valóban fontosak az úgymond hivatalos megemlékezések, de fontosabb, ami ’56 kapcsán a lelkekben végbemegy.

Miért félelmetes az ötven év? Mert még sokan itt vannak, itt vagyunk, akik átéltük a fojtogató diktatúra esztendei után a megrázó és felemelő tizenhárom napot. De már többen vannak azok, akiket – személyes élmények híján – érzelmileg, erkölcsileg nem köt ’56 emléke, és olykor fontosabb a számukra, hogy miként hasznosíthatják a mai politikában…

Batthyány Lajos, az első felelős és mártír magyar miniszterelnök és az Aradon kivégzett tizenhárom hős honvédtábornok immár történelmi figura. Együtt tisztelgünk mély és őszinte gyásszal emlékük előtt. Évről évre megrendülten idézzük fel, hogy életük delén, fiatalon haltak meg hazájukért, a nemzet jövőjéért, értünk.

De ’56 mártír miniszterelnökét, Nagy Imrét és meggyilkolt társait sokan ismerték a ma élők közül. Itt élnek köztünk azok is, akik rövidebb-hosszabb ideig börtönt szenvedtek, sőt a siralomházban készültek az utolsó útra, vagy másként szenvedtek a megtorlástól. És itt vannak, hazalátogattak sokan abból a kétszázezerből, akik menekültek november 4-e után, és új hazában őrizték meg szívükben a forradalom csodás napjait, de drámáit is. Mert ’56 tizenhárom napjában máig hatóan sok minden sűrűsödött, a mai napig ki nem beszélve.

Akár balszerencsének is tulajdoníthatnánk, ami velünk történt, történik, de nincsenek véletlenek. Valahogy úgy jártunk, mint az a család, amelyik összejött a feldíszített karácsonyfa körül, hogy együtt ünnepelje a leginkább a szeretetről szóló ünnepet. Azután utólag sem tudták rekonstruálni, hogy miként romlott el minden. Miért tört ki a veszekedés, jöttek elő régi, vélt vagy valós sérelmek, miért vette át a szeretet helyét a keserűség, a gyűlölet.

Mikor e sorokat írom, még előtte vagyunk az ünnepnek. Nem tudom, végül hogyan alakul a helyzet a parlamentben, a hivatalos ünneplésen, mi lesz a Kossuth térrel, hol és hogyan ünnepelnek a különböző politikai erők. Mindez nem mindegy – nem is annyira ’56 emlékét, hanem a külföld, a nemzetközi közösség előtti jó hírünk maradékát tekintve. Miért van az – halvány reménysugár–, hogy az Európai Parlamentben együtt tudtak megemlékezni a világtörténelmet formáló magyar forradalomról az itthon végzetesen szemben álló politikai pártok vezető képviselői? Miért vetik el itthon még a gondolatát is a közös ünneplésnek?

Valami végzetesen elromlott a családban. Szeretet helyett a gyűlölet uralkodott el. És ahogy az lenni szokott, mindenki csak a saját igazát látja. A vita, a szeretetlenség, a gyűlölet hevében egyre súlyosabbak a sérelmek, egyre reménytelenebb a visszaút, megosztottá válik, de atomjaira is hull a család, megjelenik a félelem, démonizálják a másik oldalon levőket.

Az egyház számára a reformációt jelenti október hava. A reform szóra asszociálunk 1517. október 31-e világtörténelmi eseményére emlékezve, pedig a tételeit a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögező barát maga is forradalmat indított el. Az egyházi megújulást kísérő, kiváltó, illetve a nyomában járó társadalmi változások sok szenvedést, vért is kívántak. Ma már ez is történelem. A keresztény egyházak a megbékélés, az ökumenizmus útját járják, nem közöttük húzódnak a frontvonalak.

’56 kapcsán az akkori egyházi eseményekre is emlékezünk. Az evangélikus egyházban – talán azért is, mert a megelőző hónapokban erőteljes reformhullám indult meg, csúcsán Ordass Lajos rehabilitációjának megkezdésével – azonnal sikeres lett a forradalom. A diktatúra püspökei gyorsan lemondtak, átadták a helyüket. Jól tudták, hogy őket nem a gyülekezetek akarata, nem az ősi törvény tette főpásztorrá.

Bizonyos, hogy ha tovább él a forradalom, ha Nagy Imre kormányával konszolidálódik a helyzet, és megvalósul egyfajta semlegesség – hasonlóan az 1955-ben semlegessé vált Ausztriához –, akkor jelentős lehetett volna az egyházaknak a társadalom megújításában vállalt szerepe, felelőssége. Erősebbek voltak akkor még az egyházak, a társadalom többsége kötődött hozzájuk, a nehéz években is megmaradt a kontinuitás.

Az 1989/90-es rendszerváltozást követően nehezebb volt a regeneráció. De most, tizenhat évvel a többpártrendszer, a jogállami lét kezdete után, amikor a fiatal demokrácia talán eddigi legmélyebb válságát éli meg, nem hallgathatnak az egyházak. Szólniuk kell a gyűlölet ellen. A politikai pártoknál természetes, hogy saját felfogásuk szerint értelmezik a helyzetet. Az már kórtünet, hogy civil szervezetek hovatartozásuk szerint foglalnak állást, lényegében valamelyik politikai oldal mellett.

Az egyházak nem sorakozhatnak fel ezek közé. Minden egyháztagnak, lelkésznek, egyházi vezetőnek lehet, sőt kell, hogy legyen szilárd politikai véleménye, de ez természetesen nem egyházi vélemény, és ami fontosabb: nem jelenthet gyűlöletet.

Nem lehet nem észrevenni az erőszaknak a társadalomban való terjedését. Veszélyes, ha a mintaadó elit elveszti a tekintélyét. Ha óvakodunk is közvetlen összefüggést feltételezni a politikai acsarkodás és a nemrégiben megdöbbentő lincselés között, nem tagadható, hogy a hektikus légkör táptalaja az erőszaknak. És kórjelző az a gyűlölethullám is, amely magasra szökött a cigánysághoz tartozó vétkesek kapcsán.

Olykor lázálomnak éljük meg ezt az októbert. És kevés a remény. Ezért is örülünk a legkisebb fénynek is. Ilyen élményem volt az ’56-tal foglalkozó, magas színvonalú akadémiai tudományos konferencia végén Kosáry Domokosnak, a Magyar Tudományos Akadémia korábbi elnökének, evangélikus atyánkfiának a pohárköszöntője. A Rákosi- és a Kádár-rendszerben állását vesztett, börtönviselt tudós a humanista magatartás, a megbékélés szükségességén, a nemzet képviseletének a felelősségén kívül a gyűlölet ellen szólt. Az egyházak sem hallgathatnak.

Frenkl Róbert