Keresztény szemmel

Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy sok lelkész annyi istentiszteletet tart a temetőben, a koporsók mellett, mint a templomban. Akkor bizonyosan, ha hetente egyszer temet, és egyszer végez templomi szolgálatot. De nem is ez a lényeges. Fájóbb, hogy sok gyülekezetben még mindig több a temetés, mint a keresztelés, vagyis több szolgálat van koporsók, urnák mellett, mint keresztelőmedencék előtt.

Amikor valakit utolsó földi útjára kísérünk, a mulandóság ránk telepedő érzése mellett két gondolat fogalmazódik meg bennünk. Az egyik, hogy akit elkísérünk, az nyomot hagyott az életünkben, és fáj az elvesztése. Amikor egy költő a halált magvetéshez hasonlítja, reménységgel akarja megajándékozni azokat, akik temetnek. „Barázda éje mélyen eltemet. / De ha életté lesz halálunk, / mi újra egymásra találunk, / ne féljetek, testvérbúzaszemek!” (Túrmezei Erzsébet: Együtt áldjuk a Magvető kezét…) A veszteség fájdalmát enyhíti, hogy „holnap, friss zöldben, ért kalászban / együtt áldjuk a Magvető kezét”! Az egymásra találás boldogságánál is nagyobb öröm, hogy együtt dicsérhetjük színről színre az Úr Jézus Krisztust, aki életünkben velünk volt.

A másik gondolat, amely eszünkbe juthat ilyenkor, még személyesebb: az, hogy mi is ide kerülünk, mi is meghalunk. Az 1200 körül keletkezett Halotti beszédben a „Látjátuk, feleim, szümtükhel, mik vogymuk” nemcsak őseinket figyelmeztette, hanem – minden koporsón, urnán keresztül – minket is arra emlékeztet, hogy mik vagyunk, illetve mivé leszünk.

Egy temetési szolgálatra emlékszem – az ecsenyi gyülekezetben zajlott –; egy gyermek ígéretes élete ért véget, és vigaszként választottam ezt az igét: „Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mivé leszünk.” (1Jn 3,2) Az Isten gyermekeinek sokszor nagyon nehézzé válhat földi életük az utolsó út előtt, míg azzá lesznek, amiből lettek: porrá… Ez az a személyes érintettség: a halál lehelete, amely minden temetésen megcsap.

Ennek a komolyan vétele egyrészt arra int, hogy foglalkozzunk a végső kérdésekkel. Falu Tamás írja az Út vége című versében: „Mikor az utunk véget ér, / fáradt bennünk a vér, az ér, / már nem érdekel a jelen, / csak az örök, a végtelen. / Lelkünk a múltba menekül, / folyton beljebb, szüntelenül / és egyszer olyan messzire jár, / hogy nem tud visszajönni már.” Ezek a szép költői gondolatok világossá teszik, hogy a saját utolsó útjával foglalkozó ember a jövőben és a múltban él. Úgy foglalkozik az örök élet – ahová vágyódik – tényeivel, hogy elmerül a múltban, és végül nem talál vissza a jelenbe. Nem talál már itt igazi otthonra. Egy évfolyamtársam mondta egyszer, két zsinati ülés között, amikor elég feszült légkör alakult ki: „Úgy érzem, hogy a mi korosztályunk már nem érzi otthonnak azt, amit az új törvénnyel keretezni akarnak, amit otthonossá szeretnének tenni. Ez már nem a mi világunk…” Igaz, hogy az idős ember többet időzik a múltban, és egyre nehezebben talál vissza a jelenbe…

Ebben is segítségre szorulunk. Karinthy Frigyes írja Előszó című versében: „Elmondanám, az út hová vezet, / Segítsetek hát, nyújtsatok kezet. / Emeljetek fel, szólni, látni, élni, / Itt lent a porban nem tudok beszélni. (…) Még nem tudom, mit mondok majd, nem én, / De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.” Ha így visszatalálunk a jelenbe a múltban megtalált kinccsel, azzal az örömhírrel, amely költői sejtéseket is túlszárnyal, feltárul az evangéliumban az Isten szeretete, melyben a szenvedés is termést hoz. Ezt fejezi ki Tóth Árpád Isten oltó-kése című versében: „Tudom és érzem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó-kése bennem / Téged szolgál, mert míg szivembe metsz, / Új szépséget teremni sebez engem.”

Amikor elkísérjük az elhunytakat utolsó földi útjukra, és a feltámadás reménységével visszatérünk jelen feladatainkhoz, kérhetjük: „Áldd meg, édes Istenünk, / Bejöttünket, kimentünket! / Jó s balsorsban légy velünk, / Add meg napi kenyerünket! / Áldj meg csendes végórával, / Mennyben örök boldogsággal!” (EÉ 292,3)

Szimon János