A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 21. VASÁRNAP – Jer 29,1–7.10–14

A babiloni fogságba hurcolt ószövetségi nép kezdetben remélte, hogy Isten haragja hamar elpárolog, és a fogság nem tart soká. Nem kell kőházakat építeniük, nem kell részt venniük a társadalmi életben ott, ahol a hódítók letelepítették őket. Elég, ha ideiglenes lakhelyül sátrat vernek, és túlélésre rendezkednek be.

A próféta mindenekelőtt világossá teszi: a közeli szabadulás reménysége illúzió. A fogság – miként korábban is jövendölte – hetven esztendeig fog tartani. Addig a hazájából száműzött nép jóléte a befogadó városok jólététől függ. Ezért vegyenek részt ezek építésében, és munkálják az ott élő közösség jólétét. Mert bár van remény a szabadulásra, a reménység a következő nemzedéké. A Babilonba hurcolt generáció élete a fogságban fog véget érni. A hazatérés ígérete fiaiknak és unokáiknak szól. Ők már szabadok lesznek a múlt azon bűneitől, amelyek miatt Isten megengedte a babiloni királynak, hogy választott népét fogságba hurcolja. Nekik nem kell már osztozniuk az apák és nagyapák vétkét sújtó isteni ítéletben.

A babiloni fogság a választott népet kollektíven sújtó ítélet volt. Jeremiás és a fogság előtt prédikáló többi próféta gyakran rámutatott arra a kollektív bűnre, amelyre Isten az elhurcoltatás kollektív ítéletével válaszolt. Tudom, ez nagyon idegen gondolat az egyén felelősségét hangsúlyozó korunkban. Úgy érezzük, joggal kérdezzük: „Miért bűnhődjek azért, amit nem én követtem el?” „Miért velem fizettetik ki már megint azt a számlát, amelyet nem én csináltam?” „Az ország vezetői miért az én családi kasszám terhére akarják kijavítani azt a hibát, amelyet ők követtek el?” (Az „el” igekötőhöz sokan drasztikusabb igét társítanak.)

A babiloni fogsághoz annak idején az idegen népek isteneinek imádása, a bálványozás bűne vezetett. Ebben a fogság előtt élt királyok jártak élen – a velük szoros érdekszövetségben élő papsággal együtt. A nép ugyan mondhatta volna, hogy ha a király és a papság nem engedélyezi a pogány szentélyek felállítását, akkor mi sem jártunk volna oda áldozni. De odajártak… Az Úr szentélyét pedig elhanyagolták.

A magas költségvetési hiány babiloni fogságában vergődő ország népe is mondhatja: a hiányzó pénzt nem mi költöttük el, és azt sem hisszük el, hogy ránk költötték. Ha így is van, a hiány ettől még nem szűnik meg, és következményei az egész népet sújtják. Van-e remény a csapdából való kitörésre?

A Babilonba hurcolt nép annak idején azt hitte, nem kell kitöltenie a fogság hetven évét. Jeremiás figyelmeztette őket: ez illúzió. Szava közvetve minket is int: illúzió azt remélni, hogy az államadósság számlájának kiegyenlítése nélkül ki lehet törni a mostani helyzetből, és folytatódhat – vagy éppen fokozódhat – az életszínvonal évről évre való emelkedése. Bár az egyéni felelősséghez szokott értékrendünk szerint ez igazságtalan, mégis minden bizonnyal így van. Mert van kollektív felelősség is.

És most nem arra gondolok, hogy közülünk senki sem utasította vissza a korábbi kormányok megfelelő források hiányában, felelőtlenül hozott jóléti intézkedéseit, a béremelést, a különféle kedvezményeket, a közterhek esetenkénti kisebb-nagyobb könnyítését. Még csak nem is arra célzok, hogy az adóelkerülő magatartás sem volt idegen tőlünk. Sokkal inkább arra gondolok, hogy vezetők és vezetettek együtt áldoztunk a rendszerváltás éveiben közösen alkotott bálványnak, amelyet a népnyelv így nevezett el: „ötről a hatra”. Más szóval: évről évre mindenkinek egy kicsivel jobban fog menni. Nem lehet megtorpanás, és pláne nem visszaesés. Még átmenetileg sem. Ha mégis, akkor el kell kergetni a vezetőket, mert rosszul végzik a dolgukat. Nem tudunk és nem akarunk szakítani az „ötről a hatra” bálványával. Keresztényként sem akarjuk belátni, hogy Isten teremtett világában a fejlődés rendje nem ez.

Az Írás gyakran használja a földművelés képét: először van a magvetés, amelynek sokáig nincs semmi látható eredménye. Aztán egyszer csak megjelenik a sarj. Aztán viszonylag gyorsan szárba szökken, majd egy ideig mintha megint semmi sem történne. De egyszer csak ott a bimbó, majd kinyílik a virág. Aztán lehullanak a virág szirmai – aki nem ismeri a természet törvényszerűségeit, ezt visszafejlődésnek, pusztulásnak látja –, végül pedig megjelenik és beérik a termés. A fejlődés nem „ötről a hatra” történik. Ezzel a bálvánnyal szakítanunk kell. Miénk az ültetvény gondozása, ami munkát, erő és idő ráfordítását, csak később hasznosuló energiák befektetését igényli. A gyümölcstermés ígérete a következő nemzedéké. Nekünk be kell érnünk ezzel a reménnyel. A kérdés az, hogy alázattal elfogadjuk-e ezt, vagy lázadva kivágjuk a még csak szárba szökkent fát, tönkretéve fiaink és unokáink reménységét is. Jeremiás levele a helyes döntésben segíthet.

Véghelyi Antal