Kultúrkörök

Jeles évfordulókra, a nemzet számára fontos eseményekre emlékezni, méltón ünnepelni mindnyájunk joga, sőt szép kötelessége. Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulóján sajnos ez nem adatott meg. Így hát mindenki úgy ünnepel, ahogy tud – avagy ahogy ízlése diktálja. Ki istentiszteleten, ki temetőben vagy emlékműveknél fejet hajtva, ki valamelyik televízió ünnepi műsorával, esetleg csendesen, egyedül, a Szózat szavait morzsolgatva. Vagy akár múzeumban, hiszen a fővárosban és vidéken egyaránt számos, ’56 emlékét idéző kiállítás várja a látogatókat.

A Magyar Nemzeti Múzeumnak – vajon miért? – csak arra futotta, hogy évente aktuális, „Új szerzemények” című kiállítását az utóbbi években bekerült ’56-os emlékekből rendezze. A régi szépségében pompázó 2. emeleti kisteremben a dokumentumok, amerikai vajas- és kávésdobozok, vöröskeresztes táskák hátterében az eseményeket megörökítő, Budapesten és néhány vidéki helyszínen készült fotók láthatók. Közöttük örömmel és büszkeséggel fedezhetjük fel az evangélikus Kinczler Gyula felvételeit, melyek eredetije egyházunk múzeumában van.

A kiállítás talán legmegrázóbb egysége a menekült gyermekek rajzaiból készült, szinte önálló életet élő „tárlat a tárlatban”. A számítógépen futó programon kívül azonban sajnos semmi nem ad történelmi hátteret, keretet a kiállítás anyagának, a végtére is esetlegesen bekerült darabok bemutatása semmilyen szerkesztési elvet, még időrendet sem követ. A míves, átgondolt kiállításairól is ismert műhely, a nemzet múzeuma talán nagyobb szabású rendezvénnyel is ünnepelhetne.

A Budapesti Történeti Múzeum Erich Lessing fotóit tárja a közönség elé – kiállításon és gyönyörű albumban egyaránt. A neves sajtófotós nem a forradalom hírére érkezett hazánkba, hanem az év folyamán készítette sorozatának egy részét. Magyarország 1956-ban címmel a dolgozók életéről, hétköznapokról és ünnepekről beszélnek képei. Az ötvenes évek légkörének feszültségét talán csak mi, késői szemlélők érzékeljük, akik már a forradalom képeivel együtt látjuk ezt a sajátosan békés világot.

A Magyar Nemzeti Galéria Pauer Gyula szobrász Budapest szétlövetése – ’56-os sztélék című kiállításával emlékezik. A volt Magyar Munkásmozgalmi Múzeum időutazással felérő, vörösmárvány központi csarnoka mellett fekvő tiszta, áttekinthető térbe lépve a látogató egy sajátos kálváriával találkozik. A stációk pszeudo-márványtábláin a szétlőtt fővárosról készült, egységes méretűre nagyított fotók színezett, kicsit átrajzolt változatait látjuk, miközben Beethoven Sorsszimfóniájából és az ötvenes évek dallamaiból, köztük híres slágerekből kevert zene szól. „Ahogy lesz, úgy lesz” – dúdoljuk a betiltott dal refrénjét, de lövések dördülnek… A sztélék talán nem annyira a forradalom résztvevőinek vagy az eseményeknek állítanak emléket, hanem a szétlőtt, elpusztított városnak, a romjaiban, szenvedéseiben megszentelődött egykor fényes palotáknak, utcáknak, a múlt életnek. A táblákon a váratlanul előkerült fotókra való rácsodálkozás és az ’56-ban tizenöt éves művész emlékei keverednek, pátoszos, szomorú, mégis nosztalgikus hangulatba kerítve a látogatót.

A Műcsarnok két kiállításán kimondva és kimondatlanul is objektív és szubjektív tekintettel láttatja a nézővel 1956 eseményeit. A Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteményéből válogatott kamarakiállítást, amely már Washingtont is megjárta, olyan fotókból állították össze, melyek esztétikai értéke túlmutat az események puszta megörökítésén. Göncz Árpád sorai olvashatók a kiállítás szórólapján: „Egyetlen kép többet mond el a történelem valóságáról, mint egy polcnyi szakirodalom – már ha a kép hiteles. Ha behunyom a szememet, 1956 képek sorozatát jelenti, mindegyikhez tengernyi élmény, pontosabban indulat, lelkesedés, kétségbeesés, megdöbbenés emléke fűződik. Egy szobortöredék képe, ha az történetesen Sztálin ledöntött szobrát idézi: maga a valóság. A pillanatot írásban rögzíteni igen nehéz. Annak a kornak a hangulatát – az érzésvilágát, egy egész nemzet »egyet akarását«, lelkesedését, bizakodását, majd reményvesztettségét – hitelesen és őszintén a kívülről szemlélőnek ezek a felvételek tudják csak érzékelhetővé és érthetővé tenni. Ez a kiállítás pillanatokat idéz, azokét a pillanatokét, amelyek összességükben egy korszak történetévé, egy nép történelmévé állnak össze. A pillanat a kor valósága.”

Az út 1956–2006 címmel a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége rendezésében jött létre monumentális képzőművészeti tárlat. A közel kétszázötven alkotást négy gondolatpár köré rendezték el. A csarnok tereiben feketére festett folyosókon járhatják be a nézők az utat valóságosan és szimbolikusan. A vörös terem anyaga az öröm – remény, a feketéé a gyász – elfojtás, a szürkéé a túlélés – menekülés, végül a fehéré a változás – út gondolatkörét idézi. Kiváló művészek megrázó alkotásai mellett sajnos kevésbé jó művek is szerepelnek a tárlaton, s a címadó fogalmakkal való kapcsolódás sem mindig egyértelmű. A kiállítás meggyőző bizonyíték viszont arra, hogy mindnyájunknak a magunk útját kell bejárnunk a múlt s benne 1956 értelmezéséhez. „Egy 1956 van” – ahogy ünnepi beszédében a köztársasági elnök is kifejtette, de a hozzá vezető utak különbözők lehetnek.

Éppen a sokat vitatott, elhallgatásokkal, titkolózásokkal terhes központi emlékmű sorsa is azt bizonyítja, hogy „rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés”. Ha ez megtörténik, akkor jöhet majd el nemzetünk és egyházunk történetében egyaránt a várva várt csoda – hogy őseink elmúlt évszázadokban és évtizedekben vívott harcait, elkeseredett küzdelmeit és a magunk bűneit végre „békévé oldja az emlékezés”.

Zászkaliczky Zsuzsanna