A vasárnap igéje

Őrizz engem, mint szemed fényét. Zsolt 17,8 (Jn 10,12–13; Mt 5,38–48; Ef 6,10–17; Zsolt 58) A szem – nem csupán érzékszerv, amellyel látunk, hanem szimbólum is. Ha ragyog, ha fénylik, az a teljes testi-lelki harmónia, az egészség jele. (Hallottunk már az íriszdiagnosztikáról is, mellyel állítólag sok rejtett betegség kimutatható. És kétségtelen, hogy a lelki bajok, a bűnök is ott vannak a szemünkben, a tekintetünkben.) A szülőnek „a szeme fénye” a gyermeke. Mi is odaléphetünk Isten elé a zsoltáríró eme bátornak tűnő, ám teljesen természetes kérésével: hát kitől kérnénk védelmet, békét, szemet ragyogóvá tévő belső harmóniát, mint attól, aki Atyánkként szeret bennünket?

Láttam útjait, mégis meggyógyítom és vezetem őt. Vigasztalással fizetek neki. Ézs 57,18 (1Jn 2,2; Róm 12,17–21; Jel 16,1–9) Mi lenne, ha az orvos azt mondaná a betegnek: „Mivel nem hallgatott rám, nem fogadta meg az útmutatásaimat, többet nem írok fel gyógyszert. Nem kezelem, nem utalom be a szakorvoshoz, mert nem érdemli meg, részemről maga menthetetlen. Eljátszotta nálam minden esélyét.” Botrány lenne, orvosperek sora. De az orvos nem így cselekszik, sőt gyógyít. S mennyivel inkább gyógyít az, akinek oka lenne lemondani rólunk! Isten látja bűnös útjainkat, mégis vigasztalással, gyógyítással „fizet”. Mert menteni akar. Mert szeret.

Bizony, te elrejtőzködő Isten vagy, Izráel Istene, szabadító! Ézs 45,15 (Mk 4,22; 1Sám 26,5– 9.12–14.17–24; Jel 16,10–16) A teológia egyik legizgalmasabb kérdése az elrejtőzködő és a magát kinyilatkoztató Isten. Ám ha saját életünkben, egzisztenciánkban szembesülünk azzal, hogy elrejtőzik előlünk, akkor már korántsem teoretikus kérdés! Akkor keserves küzdelem, kiáltás az ég felé, imádság, sírás, félelem, kétség. Majd megkönnyebbülés. Megnyugvás. Hiszen Isten szól. Krisztusban közel lépett. Szabadítóvá lett, megmutatta önmagát, végtelen szeretetét. A legnagyobb bajban is velünk van. Ez – tény.

A tanítványok unszolták Jézust, és kérték: „Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már!” Bement hát, hogy velük maradjon. Lk 24,29 (Jer 14,8; Péld 29,18–25; Jel 16,17–21) Jó volt nekik, az emmausiaknak, Jézussal. Nekünk is jó! Az ő társasága a legjobb. Ők hallották, érezték személyisége csodálatos kisugárzását, látták szelíd tekintetét, hallották hangját, erővel teli szavait. Más módon, más úton, de mi is vele járhatunk. Kérhetjük őt: „Maradj velünk, mert bizony nagy itt a sötétség, és félünk nélküled.” Biztonságban vagyunk, ha ő velünk marad. S ezt megígérte: „…veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20)

Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. Zsolt 90,4 (Róm 11,36; Ézs 32,1–8; Jel 17,1–6) Mi az idő? Tudósok évezredek óta kutatják. Költőket, írókat, művészeket ihlet meg. A zsoltáros is csodálja, féli, elmélkedik róla, de a lényeg: magasztalja az idő Urát! Mi is tegyünk így: nézzünk arra, és keressük, magasztaljuk azt, akinek a kezében van, aki a világmindenség hatalmas óráján a mutatókat egykor (egy napja? ezer éve?) elindította. S egyszer majd, ha bölcsessége úgy akarja, meg is állítja…?

Te magad légy példaképük a jó cselekedetekben, mutass nekik a tanításban romlatlanságot és komolyságot, beszéded legyen feddhetetlen és egészséges. Tit 2,7–8 (Ézs 59,21; Lk 22,49–53; Jel 17,7–14) Pál Titusnak egy, a hitét megélő ember portréját rajzolja meg. Legyél ilyen, és mutass példát, mondja. Mai példaképkínálatunk (főleg a fiatalokra gondolva) a média „jóvoltából” elkeserítő – tisztelet a kivételnek. Egy szelíd, komoly, becsületes, nem deviáns, nem balhés, nem ügyeskedő ember ma talán köznevetség tárgya. De nekünk – s ez missziói feladatunk is legyen – Pál portréja legyen a mérvadó.

Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged! 4Móz 6,24 (Gal 6,18; 2Tim 2,1–5/6/; Jel 17,15–18) Az áldásban olyasvalamit kapunk, amit magunk nem szerezhetünk meg. Csak ajándékba kaphatjuk. Sem tettekkel, sem pénzzel, sem kapcsolatrendszerrel, semmi más módon nem szerezhetünk, nem „csikarhatunk ki” áldást. Isten áldása rajtunk – ez egy olyan erőtér, amelynek tudatában kellene élnünk az életünket. Már Ádám és Éva teremtésekor megtörtént: Isten megáldotta őket (l. 1Móz 1,28). S hogy Isten „azóta sem” feledkezett meg rólunk, azt Jézusban minden emberi várakozást, elképzelést felülmúlva bizonyítja.

Kőháti Dorottya