A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 22. VASÁRNAP – Mt 24,15–28

Dániel próféta jövendölése a „pusztító utálatosságról” háromdimenziós. Első beteljesedése már Jézus korában is régmúlt esemény: Antiochus Epiphanes Kr. e. 168-ban beszüntette a Jahvénak bemutatott mindennapi áldozatokat a jeruzsálemi templomban, a szentélyben fölállította a görög főisten, Zeusz szobrát, és görög szokás szerint disznót áldozott tiszteletére. Ezzel a templomot kétszeresen is megszentségtelenítette.

Jézus mindenekelőtt a Kr. u. 70-ben az Antiochus Epiphanes rémuralmához hasonló nyomorúságot előidéző római támadásra alkalmazza ugyanezt a próféciát. Akkor majd Titus hadai foglalják el a várost, hogy lerombolják a templomot, és ezzel véget vessenek az ószövetségi áldozatok bemutatásának. Homályosan már a dánieli prófécia is utal erre az eseményre, hozzátéve, hogy a templom ezután már csak az idők végén, a Messiás megjelenésekor nyeri vissza eredeti funkcióját. Addig a szent helyet, ahol egykor a templom állt, pogányok fogják birtokolni.

A prófécia első két jelentése számunkra már a történelmi régmúltat jelenti. De hátra van még a harmadik, végső beteljesülés, az Emberfia eljövetele, azaz Krisztus dicsőséges második megjelenése. Nekünk ennek az előjeleit kell megértenünk Jézus szavaiból.

Az egykori jeruzsálemi templom helyén ma két mohamedán mecset áll, tehát ma is pogányok birtokolják az egykori szent helyet, és ez számos nyomorúságot előidéző háborús feszültség forrása. Lehet ezt is a végső idők jelének tekinteni. Ez azonban nem ok arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk Jézusnak a templommal kapcsolatos mélyebb értelmű kijelentéseit.

Nem felejthetjük, hogy Jézus kereszthalálával új korszak vette kezdetét: Isten és ember között új szövetség jött létre. A régi templom kőoltárán naponta feláldozott bárányok és bikák helyére Krisztus egyetlen áldozata lépett. Ám Krisztus nemcsak az új szövetség örök érvényű áldozata, de ő maga a templom, az oltár és a főpap is. Kínszenvedése előtt ezért beszél testének templomáról, amelyet le fog rombolni, de három nap múlva újra felépít. Elsődlegesen emberi testére értette, mely harmadnapig sírban feküdt, de húsvét hajnalán föltámadt a halálból. Legalább ennyire fontos azonban Jézus övéinek tett ígérete, hogy hit által bennük fog lakni, ők pedig benne (lásd Jn 14,20; Jn 15,4–7; Jn 17,21–23). Péter apostol e beszédek alapján teljes joggal nevezi a hívők közösségét olyan élő kövekből felépülő lelki háznak, melynek szegletköve Krisztus (1Pt 2,4–5). Pál pedig egyenesen Krisztus testének és a Szentlélek templomának nevezi az egyházat.

Ám ebben a világban az új szövetség temploma, az egyház olyan lelki épület, amelyben csak az alap, a fő, Krisztus romolhatatlan, de a rá épülő kövek, a főhöz tartozó test még alá van vetve a bűn kísértésének és a romlás lehetőségének. Ezért amikor Jézus arról beszél, hogy az ő dicsőséges visszajövetele előtt a templomot ismét a dánieli prófécia szerinti pogány módon fogják meggyalázni, akkor ezt nekünk nem a Titus által lerombolt egykori kőtemplomra kell értenünk, hanem az új szövetség templomára, az egyházra. Az egyház életében elharapódzó pogányság az utolsó idők jele.

Érthetjük úgy, hogy a dánieli pusztító utálatosság az egyházban napjainkban egyre inkább teret hódító és a hit szent titkaival mit kezdeni nem tudó, azokat rendre meggyalázó racionalizmus és ami ezzel együtt jár: a Hegyi beszéd erkölcsi értékrendjét leváltó világi erkölcs. Más szóval az egyház templomát pusztító utálatosság az a keresztény közgondolkodás, mely szerint a Hegyi beszéd krisztusi normái ebben a világban betarthatatlanok, ezért minden hívő ember a maga értelme és lelkiismerete segítségével döntheti el, hogy akár a Hegyi beszédből, akár a Tízparancsolatból magára nézve mennyit tart kötelezőnek, és mit nyilvánít korszerűtlennek, túlhaladottnak.

Túlzás nélkül mondható, hogy korunkban a keresztények – Isten és Krisztus törvényeit félretéve – éppen úgy maguk igyekeznek maguknak értékrendet és életszabályokat alkotni, mint azt a világ pogányai teszik. Bár manapság sokan jönnek Krisztus nevében, nem a szent dolgok (a szentségek és a hit más titkai) eredeti értelméhez és nem a Hegyi beszéd krisztusi értékrendjéhez való visszatérést – tehát nem a hit és az élet eredeti, krisztusi alapokra való helyezését – hirdetik megtérésként, hanem az anyagi gyarapodásban, a világi pozíció- és hatalomszerzésben sikerorientált, emellett felfokozott pszichikai élményekkel fűszerezett életet kínálnak. Ennek következtében keresztények között is beteljesülőben van Jézus szomorú jövendölése: „…a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24,12) Háborúk, földrengések, üldözések korábban is voltak. A szeretet keresztényekben és keresztények között azonban még soha nem hidegült meg ilyen mértékben, mint napjainkban.

Bár a prófécia alaphangja fenyegető, Jézus szerint mégis lesznek, akik mindvégig kitartanak a hitben, az ő hűséges követésében és a szeretetben. Nekik szól az evangélium: ők üdvözülnek.

Véghelyi Antal