A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 22. VASÁRNAP – Mt 24,15–28

Hozzászólás a cikkhez

Dániel próféta jövendölése a „pusztító utálatosságról” háromdimenziós. Elsõ beteljesedése már Jézus korában is régmúlt esemény: Antiochus Epiphanes Kr. e. 168-ban beszüntette a Jahvénak bemutatott mindennapi áldozatokat a jeruzsálemi templomban, a szentélyben fölállította a görög fõisten, Zeusz szobrát, és görög szokás szerint disznót áldozott tiszteletére. Ezzel a templomot kétszeresen is megszentségtelenítette.

Jézus mindenekelõtt a Kr. u. 70-ben az Antiochus Epiphanes rémuralmához hasonló nyomorúságot elõidézõ római támadásra alkalmazza ugyanezt a próféciát. Akkor majd Titus hadai foglalják el a várost, hogy lerombolják a templomot, és ezzel véget vessenek az ószövetségi áldozatok bemutatásának. Homályosan már a dánieli prófécia is utal erre az eseményre, hozzátéve, hogy a templom ezután már csak az idõk végén, a Messiás megjelenésekor nyeri vissza eredeti funkcióját. Addig a szent helyet, ahol egykor a templom állt, pogányok fogják birtokolni.

A prófécia elsõ két jelentése számunkra már a történelmi régmúltat jelenti. De hátra van még a harmadik, végsõ beteljesülés, az Emberfia eljövetele, azaz Krisztus dicsõséges második megjelenése. Nekünk ennek az elõjeleit kell megértenünk Jézus szavaiból.

Az egykori jeruzsálemi templom helyén ma két mohamedán mecset áll, tehát ma is pogányok birtokolják az egykori szent helyet, és ez számos nyomorúságot elõidézõ háborús feszültség forrása. Lehet ezt is a végsõ idõk jelének tekinteni. Ez azonban nem ok arra, hogy figyelmen kívül hagyjuk Jézusnak a templommal kapcsolatos mélyebb értelmû kijelentéseit.

Nem felejthetjük, hogy Jézus kereszthalálával új korszak vette kezdetét: Isten és ember között új szövetség jött létre. A régi templom kõoltárán naponta feláldozott bárányok és bikák helyére Krisztus egyetlen áldozata lépett. Ám Krisztus nemcsak az új szövetség örök érvényû áldozata, de õ maga a templom, az oltár és a fõpap is. Kínszenvedése elõtt ezért beszél testének templomáról, amelyet le fog rombolni, de három nap múlva újra felépít. Elsõdlegesen emberi testére értette, mely harmadnapig sírban feküdt, de húsvét hajnalán föltámadt a halálból. Legalább ennyire fontos azonban Jézus övéinek tett ígérete, hogy hit által bennük fog lakni, õk pedig benne (lásd Jn 14,20; Jn 15,4–7; Jn 17,21–23). Péter apostol e beszédek alapján teljes joggal nevezi a hívõk közösségét olyan élõ kövekbõl felépülõ lelki háznak, melynek szegletköve Krisztus (1Pt 2,4–5). Pál pedig egyenesen Krisztus testének és a Szentlélek templomának nevezi az egyházat.

Ám ebben a világban az új szövetség temploma, az egyház olyan lelki épület, amelyben csak az alap, a fõ, Krisztus romolhatatlan, de a rá épülõ kövek, a fõhöz tartozó test még alá van vetve a bûn kísértésének és a romlás lehetõségének. Ezért amikor Jézus arról beszél, hogy az õ dicsõséges visszajövetele elõtt a templomot ismét a dánieli prófécia szerinti pogány módon fogják meggyalázni, akkor ezt nekünk nem a Titus által lerombolt egykori kõtemplomra kell értenünk, hanem az új szövetség templomára, az egyházra. Az egyház életében elharapódzó pogányság az utolsó idõk jele.

Érthetjük úgy, hogy a dánieli pusztító utálatosság az egyházban napjainkban egyre inkább teret hódító és a hit szent titkaival mit kezdeni nem tudó, azokat rendre meggyalázó racionalizmus és ami ezzel együtt jár: a Hegyi beszéd erkölcsi értékrendjét leváltó világi erkölcs. Más szóval az egyház templomát pusztító utálatosság az a keresztény közgondolkodás, mely szerint a Hegyi beszéd krisztusi normái ebben a világban betarthatatlanok, ezért minden hívõ ember a maga értelme és lelkiismerete segítségével döntheti el, hogy akár a Hegyi beszédbõl, akár a Tízparancsolatból magára nézve mennyit tart kötelezõnek, és mit nyilvánít korszerûtlennek, túlhaladottnak.

Túlzás nélkül mondható, hogy korunkban a keresztények – Isten és Krisztus törvényeit félretéve – éppen úgy maguk igyekeznek maguknak értékrendet és életszabályokat alkotni, mint azt a világ pogányai teszik. Bár manapság sokan jönnek Krisztus nevében, nem a szent dolgok (a szentségek és a hit más titkai) eredeti értelméhez és nem a Hegyi beszéd krisztusi értékrendjéhez való visszatérést – tehát nem a hit és az élet eredeti, krisztusi alapokra való helyezését – hirdetik megtérésként, hanem az anyagi gyarapodásban, a világi pozíció- és hatalomszerzésben sikerorientált, emellett felfokozott pszichikai élményekkel fûszerezett életet kínálnak. Ennek következtében keresztények között is beteljesülõben van Jézus szomorú jövendölése: „…a szeretet sokakban meghidegül.” (Mt 24,12) Háborúk, földrengések, üldözések korábban is voltak. A szeretet keresztényekben és keresztények között azonban még soha nem hidegült meg ilyen mértékben, mint napjainkban.

Bár a prófécia alaphangja fenyegetõ, Jézus szerint mégis lesznek, akik mindvégig kitartanak a hitben, az õ hûséges követésében és a szeretetben. Nekik szól az evangélium: õk üdvözülnek.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::