Evangélikusok

Eddig még sohasem láttam az andaui– régi magyar nevén mosontarcsai – hidat. Az ’56-os forradalom és szabadságharc elbukásának ötvenedik évfordulóján, november 4-én jutottam el oda először. Az eredeti hidat – hogy a minden más határszakaszt lezáró blokád után még megmaradt egyetlen menekülési utat is elvágják – akkor decemberben felrobbantották a megszállók. De addig több mint nyolcvanezer honfitársunk számára lehetett a menekülés szűk ösvénye ez az útvonal. És azok a tízezrek mind befogadó szeretetet, szállást és ételt kaptak a mindössze néhány ezer lelkes, abban az időben még hozzánk hasonlóan szegény városka polgáraitól és a környező falvak lakóitól.

1996-ban újra megépítették a hidat, idén kora nyáron pedig felújították. Maga az építmény mai állapotában szép látványosság, még az olyan havas esős, nyálkás, hideg novemberi időben is, mint amilyen az idén november 4-én volt. De a kisvárostól a hídig vezető körülbelül kilenc kilométeres út most is – még autóban végigjárva is – szívszorító: a hosszú, egyenes út mellett mint stációk sorakoznak a száműzetés, a menekülés, az otthontalanság megrázó emlékei, szobrai. Aki még nem járt ott, annak javaslom, keresse fel történelmünknek ezt az emlékhelyét.

A gyásznap ötvenedik évfordulóján emlékező alkalmat szerveztek a bécsi magyar gyülekezetek és egyesületek, az andaui és a kapuvári polgármesteri hivatal. Az emlékező, az egykori befogadó szeretetért is köszönetet mondó hivatalos beszédek, felszólalások előtt ökumenikus istentiszteletet tartottunk a városka egyetlen – római katolikus – templomában. A Bécsben magyar gyülekezeti szolgálatban álló evangélikus, református, katolikus lelkészeken kívül egyházaink vezetői képviselték közösségeinket. Herwig Sturm osztrák evangélikus, Tőkés László nagyváradi református és Franz Scharl bécsi katolikus püspök mellett én is ott lehettem ezen az alkalmon. A szervezők tőlem kérték az igehirdetési szolgálatot. Ézsaiás 12,2a alapján prédikáltam: „Íme, Isten az én szabadítóm, bízom, és nem rettegek…”

Kényszerítő erő vett rá arra, hogy igehirdetésemben az akkori eseményekre való emlékezés, a menekülteket befogadó szeretetért mondott köszönet után, de a bizodalmas hit tanúságtétele előtt megszólaltassam – az írásom címében említett – nehéz emlékek intelmeit is (vö. Bonhoeffer énekével: EÉ 355,4). Igehirdetésemnek ez a része így hangzott: „Nem tudok szabadulni azoktól az emlékektől, amelyeket a forradalom vérbe fojtását követő diktatúra évtizedeiből őrzök: hogyan viselkedtünk abban az időben. A körülmények, a forradalmat leverő erők, a pártállam hatalma sokkal erősebbnek és valóságosabbnak tűnt sokunk szemében, mint Istennek, a történelem Urának hatalma. Milyen sokan és milyen gyakran gondoltuk: biztos, ami biztos, nincs más lehetőségünk, engednünk kell nekik. Igen, így gondolkodtunk, és e szerint éltünk – annak ellenére, hogy jól láttuk: az a hatalom az ordító oroszlán uralma volt (vö. 1Pt 5,8), amelyiknek esze ágában sincs, hogy mentsen, védjen, hanem amelyik elnyelni és elpusztítani akar bennünket. Gyakran bizonytalankodtunk, sőt kétségbe is estünk, és nem bíztunk egyedül Istenben.

Pedig milyen nagy felelősség volt rajtunk! Milyennek láthattak bennünket kortársaink? Vajon gyermekeink és unokáink azt látták rajtunk, hogy teljes szívünkből, teljes lelkünkből szeretjük Istent, és egyedül neki engedelmeskedünk? Vajon észrevehető volt-e rajtunk, hogy Isten, akiben hiszünk, az egész világ Ura? Aligha hihetem, hogy ez így lett volna. Hát kinek kell egy olyan Isten, akinek a hívein az látszik, hogy istenük – ha egyáltalán létezik – gyönge, fáradt öregúr?…

És ma mi a helyzet? Ma mit láthatnak rajtunk kortársaink?

A korábbi szolgaság és rabság helyett oly könnyedén – önként és dalolva – döntöttünk egy másik rabság mellett. Az aranyborjú körül ugrándozók egyre őrültebb, pusztító táncba szédülnek, és buzgón hajlongnak a Tőke bálványa előtt. S ha nincs is meg bennünk a bátorság, hogy nyíltan beszéljünk erről, mégis egyre nyilvánvalóbb, hogy sokan élnek, sokan élünk az új rabszolgaság és Isten elleni lázadás törvénye szerint: minden a pénz globális nagyhatalmától függ. – Kyrie eleison! Uram, irgalmazz!”

És csak ezután szólalhatott meg Ézs 12,2 vigasztaló üzenete:

„Hála Istennek, igéje végigkísér bennünket egész életünkben: mégis ő az erősebb! Ő az egyedüli, igazi nagyhatalom. Az ő kezében futnak össze a világtörténelem szálai, és végül az ő akarata érvényesül. Ő a mi szabadítónk. Mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy nem a reálpolitikusok döntései, hanem az élő és mindenható Isten döntése ajándékozott meg bennünket jó tizenhat évvel ezelőtt – mint ’56 későn érett, de jóízű gyümölcsével – szabadságunkkal. Ezt soha nem lenne szabad elfelejtenünk! Éljünk bölcsen és Isten akarata szerint a szabadság lehetőségével, és ne hajlítsuk új rabigába lelkünket, életünket – csak így lesz hiteles, ha szívünkben és szánkon immár a mi hitvallásunkként születik meg a próféta vallomása: »…Isten az én szabadítóm, bízom, és nem rettegek…«”

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület