Evangélikusok

Nemrégiben olyan orvostanhallgatók között voltam, akik fontosnak tartják keresztény hitüket. Arról kérdeztek, hogyan tudnának nekik segítséget nyújtani a lelkipásztorok, a teológusok felkészülésükben vagy éppen a hivatásukban való megerősödésükben. A beszélgetés során azt tapasztaltam, hogy az egykor irigyelt pályára készülők körében sokfajta bizonytalanság üti fel a fejét. Korántsem feszít mindenkit az öröm és a büszkeség, hanem sokakban ott a félelem, sőt a szorongás, esetleg az alkalmatlanság érzése is. Talán nem haszontalan, ha velük megosztott gondolataimat szélesebb körben is ismertetem, hátha ezzel többeknek segítséget tudok nyújtani.

Érdemes ebben az összefüggésben is végigolvasni az irgalmas samaritánus példázatát (Lk 10,30–37). A jól ismert elbeszélés utolsó mondatában – „Menj el, te is hasonlóképpen cselekedj” – a hivatás és a küldetés kapcsolódik egybe. Tanításával Jézus meghív egy olyan világba, amelyre nem a szokásos e világi törvényszerűségek jellemzők. Hív és vár, hogy szava felüdítsen és erősítsen; hogy közelében az ember feltöltődjön, és erőt merítsen, hogy róla vegyen példát. Majd pedig küld: menj, és hasonlóképpen cselekedj!

Hasonlóképpen! Kempis Tamás fő művével lehet ennek jelentőségét érzékeltetni: Imitatio Christi. Krisztus követése, ha úgy tetszik, utánzása. A „hasonlóképpen” azt jelenti, hogy a hallgató tanítvánnyá lehet. Annak a Jézusnak a tanítványává, aki fáradhatatlanul gyógyította a betegeket: leprásokat, sorvadt kezűeket, vakokat, siketnémákat, eszelősöket, depressziósokat, vérfolyásosokat, megszállottakat. Közelében a legkülönbözőbb kórházi osztályokat lehetett volna berendezni. Mégsem állt kórház a rendelkezésére: útszélen és kicsi házban, zsinagógában és tóparton egyaránt gyógyított. Amerre járt, kórházat alapított. Ő maga volt a kórház.

Hasonlóképpen! Egy orvos vagy ápoló abban is Jézus tanítványa lehet, hogy egyszerre törődik az emberek testével és lelkével. Mert Jézus a legszorosabb pszicho-szomatikus egységben látta az embert: tudta, hogy számos testi nyavalyának lelki eredete van, ezért a gyógyulás útja is sokszor az emberi lelken át vezet.

Hasonlóképpen! Tanítványainak nemcsak azt mondja Jézus, hogy Isten országát terjesszék, és az örömhírt hirdessék, hanem az evangéliumban ezt is olvassuk: „Magához hívta tizenkét tanítványát, és hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és gyógyítsanak mindenféle betegséget és erőtlenséget.” (Mt 10,1) Később pedig ezt mondja nekik: „Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok.” (Mt 10,8)

Persze a mai magyar társadalom – vagy akár az orvostársadalom – helyzetét látva jogos lehet a medikusok félelme. Naponta hallunk híreket az egészségügyben uralkodó kusza, rendezetlen viszonyokról.

Az orvosoknak talán a túlzott elvárásokkal – vagy éppen az előítéletekkel – kell megküzdeniük. Persze nincs új a nap alatt. Amikor a szenvedő Jóbot barátai nem tudják meggyógyítani, ő indulatosan ezt mondja: „…mindnyájan mihaszna orvosok vagytok.” (Jób 13,4) Jeremiás próféta pedig sajátos orvoshiányra panaszkodik: „Nincs balzsamolaj Gileádban, nincs itt orvos? Miért nem tud begyógyulni népemnek a sebe?” (8,22) Azután Márk evangélista mond szigorú ítéletet a korabeli orvosok fölött, amikor egy tizenkét éve beteg asszony kapcsán így ír: „…sok orvostól sokat szenvedett, mindenét ráköltötte, de semmi hasznát sem látta, hanem még rosszabbul lett…” (5,26) Érdekes, hogy egy másik evangélista, Lukács, úgy mutatja be ugyanezt az esetet, hogy – a legrégebbi kéziratok bizonysága szerint – elhagyja ezt az orvosokkal szemben igen kritikus mondatot. Ennek oka az lehet, hogy ő maga is orvos volt (Kol 4,14)… Belülről látta e hivatás nehézségeit. Persze az is lehet, hogy a szakma már évszázadokkal ezelőtt is képes volt összezárni, ha szükségét érezte…

Sokan talán azért félnek a rájuk váró feladatoktól, mert az orvos sokszor magányos. Elsősorban vidéken, a szakmabeliektől távol, elszórtságban, nem értelmiségi környezetben kell helytállnia. Erre a lehetséges magányra utal Jézus szava is: „Biztosan azt a közmondást mondjátok rám: Orvos, gyógyítsd meg magadat!” (Lk 4,23) Ma ennek ez a kérdés felel meg: „Doktor úr, a maga szíve sose fáj?” De találunk vigasztaló üzenetet is. Megint csak Jeremiásnál olvassuk ezt a reménysugarat jelentő mondatot: „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat – így szól az Úr.” (30,17) A „hasonlóképpen cselekedj” imperativusa mögött tehát az a tény áll, hogy maga Isten az igazi orvos.

Ám legyünk őszinték: az orvosokra váró körülmények többnyire nem éppen isteniek… A mai egészségügy helyzetének, a siralmas technikai felszereltségnek, a rendezetlen fizetéseknek az ismeretében emberileg érthető lehet az aggodalom. Az orvos – főleg, ha hívő ember – megpróbál az irgalmas samaritánus nyomában járni, ám amikor „olajat és bort” akar a sebre önteni, akkor azt tapasztalja, hogy üres a korsó, és zavaros a bor. Bekötné a sebeket, ám nem steril a kötszer. Feltenné a sérültet a szamár hátára, de az a szegény pára összeesik a teher alatt. Aztán a végén még az is kiderülhet, hogy egyáltalán nincs vendégfogadó, ahová a beteget vihetné…

Mit lehet tenni?

Nehezedő, keményedő feltételek közepette fokozottabban érvényes az egymásra utaltság. Ez érvényes az orvosok és a lelkészek közös munkájára, összefogására is. Számos kórházban példaszerű az együttműködés. Egyházi részről egyre szakszerűbb a klinikai lelkigondozás, és szerencsére mind több kórházigazgató ismeri fel, hogy a lelkészeket nem egyszerűen megtűrni kell (ami a korábbi ellenséges magatartás után esetleg már sikernek számított), hanem támogatni. Csak remélni tudom, hogy az orvosok fehér és a lelkészek – többnyire – fekete viselete jól megfér egymás mellett. A lelkigondozó nem akadályozza, hanem segíti a gyógyító munkát. A betegeken és hozzátartozókon kívül adott esetben az orvosok és az ápolók is rászorulhatnak a lelkipásztor segítségére.

Néhány éve nagy reményeket tápláltunk egy szerveződő evangélikus kórház ügye iránt. Ma – a megnehezedett külső és belső körülmények miatt – talán kevesebbet hallunk erről az álomról, ám nem adjuk fel. További szakmai tervek készülnek, és sokan imádkoznak ezért a nemes ügyért.

Addig is meg kell becsülnünk a jelen lehetőségeit. Jó, hogy egyházunk küldöttei ott lehetnek a kórházakban. Most nemcsak a fekete, hanem a fehér szín is megjelenik előttem. Hiszen nemcsak a lelkészek képviselhetik a keresztény hitet, azon belül az evangélikusságot, hanem elkötelezett, hívő orvosok és ápolók is.

A fehér és a fekete jól megfér egymás mellett.

Fabiny Tamás püspök, Északi Egyházkerület