Keresztutak

A szinte számmisztikai erővel bíró fél évszázados évforduló – akár külső kényszerből, akár belső indíttatásból – számos emlékező alkalmat hívott életre. Konferenciát rendezett a Lénárd Ödön Közhasznú Alapítvány is Magyar Katolikus Egyház – 1956 címmel. A felemásra sikeredett állami ünnepségsorozatban e november 6-i konferencia tisztán és egyértelműen világított.

Mi kell egy jó konferenciához? Először is jó téma, sokakat érintő. Idén ez kézenfekvő: 1956 kényszerít emlékezni, gondolkozni, számot vetni. Továbbá kellenek emberek, akik felvállalják a témát, és elvállalják a szervezést. A rendező alapítvány 2006 tavaszán jött létre a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia határozata nyomán. Az alapító okirat szerint „az üldözés során legendás személyiséggé vált Lénárd Ödön piarista szerzetes nevét viseli”. Célja pedig „a Magyar Katolikus Egyházat ért XX. századi támadások, üldöztetések történetének kutatása, feltárása a történettudomány eszközeivel, a tudományos eredmények közzététele”.

A konferenciát Erdő Péter bíboros, prímás, esztergom–budapesti érsek nyitotta meg. Jelenléte és beszéde több volt puszta protokollnál. Inkább „hivatalos pecsét” volt – nemcsak az alkalmon, hanem az alapítvány munkáján is. Az ülés jelentőségét Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát, kuratóriumi elnök (egyben a nap lelki-szellemi házigazdája) fogalmazta meg: „A Magyar Katolikus Egyház hivatalos minőségben csak most kezdi el feltárni a közelmúltját, és a mai nap mérföldkő e munkában.”

Kell továbbá egy helyszín, amely otthont ad az alkalomnak. Most ezt a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola biztosította, ahol korábban az ELTE BTK működött, még korábban (eredetileg) pedig a piarista rend egyik központi épülete volt. Az egykori bölcsész kissé tanácstalanul bolyong a felismerhetetlenségig átalakított, de barátságos hangulatú, otthonos levegőjű, felújított épületben. Igazán megfelelő környezet effajta rendezvényekhez.

Szükséges még a jól megtervezett program. Ennek gerincét az évfordulós tisztelgésen kívül az eddigi tudományos kutatási eredmények számbavételének igényével összeállított előadás-sorozat adta. Elhangzottak nagy ívű, áttekintő jellegű előadások: Árnyjáték a vasfüggöny mögött – a katolikus egyház és az állam kapcsolata; A katolikus egyház és a forradalom; 1956 mint lehetőség a Magyar Katolikus Egyház megújulására; A lengyel és a magyar katolikus egyház 1956-ban. Hallhattunk részterületekről: Keresztény pártprogramok és társadalomperspektívák 1956-ban; A magyar katolikusok elleni ítéletek, 1956–58; Az 1956-os forradalom hatása XII. Pius pápa megnyilatkozásaira. Figyelmet kapott néhány személyes életút: Papp Kálmán győri püspök 1956-os naplója; Az 1956-ot követő megtorlás hatása Kisberk Imre püspök életútjára. (Utóbbi előadója az állambiztonsági iratok alapján részletesen ismertette a püspök több mint egy évtizedes ügynöki tevékenységét, végül értékelésében, a dokumentumokon mintegy felülemelkedve ellentmondásoktól sem mentes véleményét fogalmazta meg.) Nagy figyelmet kapott a forradalom egyik emblematikus személyisége: Mindszenty József „ismeretlen” rádiószózata – 1956. november 3. Többen kiemelték, hogy szükség van az eddiginél árnyaltabb, gazdagabb Mindszenty-kép kialakítására. A záró előadás – Ferencesek az 1956-os forradalomban – rendi szemszögből mutatta be a forradalom napjait.

Többségükben élvezetes előadások, jól felkészült előadók, alapos kutatómunka jelentős eredményei – mindez biztosította a konferencia magas színvonalát. (Jólesően oldották a tömény szakmai légkört a bemutatott fényképek, korabeli filmrészletek.) Az előadók egyházhoz tartozása nem volt nyilvánvaló minden esetben, jó részük azonban a legfontosabb szakmai műhelyek dolgozója, sőt vezetője (Balogh Margit igazgató, MTA Társadalomkutató Központ; Szabó Csaba, a Magyar Országos Levéltár főigazgató-helyettese, a Lénárd Ödön-alapítvány kuratóriumi tagja). Szellemiekben gazdag egyház az, amelyik ilyen erőket tud mozgósítani, akár egy téma köré is. (Csak egy csepp protestáns üröm az általános örömben: Ravasz László és Ordass Lajos nevének emlegetésén túl a konferenciára egyáltalán nem volt jellemző az ökumenikus kitekintés.)

Az előadások utáni „szellemi termékbemutatón” a főapát ismertette az eddigi feltáró munka egyik legújabb kézzelfogható eredményét, A katolikus egyház 1956-ban című kötetet (szerkesztette Rosdy Pál; Új Ember Kiadó, Budapest, 2006). Ezután kerekasztal-beszélgetés következett 1956, a megélt történelem témában.

És a hallgatóság? Ismeretlenek és máshonnan jól ismert arcok, püspökök, papok, levéltárosok, kutatók. (Ez utóbbiak mintha mindig mindenhol ugyanazok lennének!) Szakemberek protestáns berkekből, főiskolások helyből és érdeklődő egyháztagok. A padsorok közt felvillant jó néhány ferences öltözet vagy a kalocsai iskolanővérek főkötője. Mindez itt nemcsak a katolikus sokrétűséget jelzi, hanem azt a szívszorító közös történelmi tapasztalatot is, hogy a diktatúra az egyház testének egészét megtiporta.

Ki ne felejtsem a végén: hogyan tud világítani egy feldarabolt gyertya? A konferencia programfüzetén érzékeny és finom szimbólum: darabokra vágott, mégis egészséges lánggal égő hófehér gyertya, fénye bevilágítja a mögöttes fekete hátteret is. Szalámitaktika a diktatúrában? Belső meghasonlásában darabokra törő egyház? Lehetséges értelmezések, de a kép legfontosabbat részlete a közepében húzódó ép és sértetlen kanóc. A gyertya csakis ezáltal képes világítani. Csakis ez tartja össze a kisebb-nagyobb darabokat. Az, aki ugyanaz – tegnap, ma és mindörökké.

Mirák Katalin