Keresztény szemmel

Hidegre váltott az idő. A hajnali derengésben fázósan húzták össze magukon a kabátot a villamosra várók. Egy anyuka kézen fogva kísérte álmos gyermekét az egyre erősödő forgalomban. A pici némán, gépiesen rakosgatta apró lábait, bojtos sapkája alól szinte csak piros orrocskája kandikált ki. Látszott, nincs ínyére a dolog, bizonyára szívesebben kuporgott volna még meleg paplanja alatt, kedvenc alvósállatkája társaságában. De nem lehetett, mert anyukájának korán be kellett érnie a munkahelyére.

A megállóhoz felvezető lépcső aljában, az aluljáró sötétjében egy család kuporgott. Szedett-vedett rongyokon gubbasztott anya és két gyermeke. Hátukat a hideg márványlapnak támasztották, meredten néztek maguk elé. Nem kéregettek, nem szóltak, tulajdonképpen nem is csináltak semmit, csak kifejezéstelen arccal néztek a semmibe. A nagyobbik gyermek talán tíz év körüli lehetett, a kisebbik esetleg feleannyi. Éhesen, fázva ültek, és szótlanul tűrték szerencsétlen sorsukat. Úgy tűnt, nem betegek; a sok baj mellett ez talán – még! – nem sújtotta őket.

Már régen nem beszéltek. Egymásnak már nem volt mit mondaniuk, arra pedig, amit gondoltak, éreztek, amiről beszélni tudtak – és bizonyára szerettek – volna, nos arra meg a külvilág nem volt kíváncsi. Az emberek sietve mentek el mellettük; mit is tehet egy nagyváros lakója az aluljáróban látható nyomor láttán? Mindenkinek nem adhat pénzt, kinőtt ruha sem mindig van otthon, s – drága az élelmiszer, pontosak a porciók – maradékot sem igen lehet összekészíteni minden szegény ördögnek. Persze le lehetne hajolni, meg lehetne kérdezni: „Miben segíthetek?” Le lehetne esetleg ülni hozzájuk, beszélgetni velük, vagy tanácsokat lehetne adni nekik, netán figyelmeztetni őket, hogy milyen egészségtelen is az aluljáró piszkában a hideg földön ülni…

Mindezt lehetne, de a válasz annyira banális, hogy csaknem ostobaság feltenni a kérdést. Milyen tanácsot adhat a dermedt kezű nyomorgónak az, aki a fűtött szobából jön, s a munkahelyére tart? A higiénéről szóló okítás pedig lehetőségek, eszközök nélkül és megfelelő, emberhez méltó körülmények híján szófecsérlés, üres szólam csupán. Azonkívül reggel igyekezni kell a munkahelyre, és délután is hasonló a program: sietünk haza… Az meg végképp irreális elvárás, hogy koszos, piszkos, esetleg betegséget terjesztő idegen embereket vigyen valaki a saját lakásába – merő jótékonyságból. Nem olyan időket élünk! Meg aztán van erre szakosodott intézmény, szociális ellátórendszer és védőháló. Azt azért mégsem lehet mondani, hogy semmit nem teszünk.

A család csendben, szinte mozdulatlanul ült. Várták – ki tudja, mióta –, hogy mi lesz velük. Talán a csodában vagy abban bíztak, hogy valami különös dolog történik, és hirtelen gyökeresen megváltozik a helyzetük, jobbra fordul az életük. Netán azt várták, hogy valaki megszánja őket. Hiszen az mégsem lehet, hogy az Európai Unió egyik államában egy aluljáróban haljon valaki bele a nyomorba!

Ám szemmel láthatóan minden ellenük szólt, a csoda meg csak nem akart bekövetkezni. De már csak egy kicsit kell kibírniuk, hiszen közeledik „a” karácsony, amikor – a sok jó embernek köszönhetően – még rájuk is vetül némi fény. Olyankor, a „szeretet ünnepén” kinyílnak a pénztárcák, talán még a szívek is, és az is megeshet, hogy barátságosan szólnak hozzájuk. Lesz meleg ebéd, alkalmi melegedő, újabbakra lehet cserélni a régi rongyokat, jönnek mosolygó „gazdagok”, jóságos járókelők, akik elfordított arccal bár, de pénzt löknek eléjük. Mindig csak karácsonyig kell kibírni! Mert akkor szeretetteljesek és jótékonyak az emberek.

És azután? Azután, mikor már nincs karácsony, mintha megfogyatkozna a szeretetünk, s legfeljebb drukkolunk nekik. Azért, hogy ne legyen nagyon hideg, s ha mégis, akkor is kibírják valahogy, esetleg leljenek valamilyen megoldást. De főleg azért, hogy legyen elég erejük és kitartásuk elviselni siralmas helyzetüket – a következő karácsonyig.

– gyarmati –