Egyházunk egy-két hete

Talán nem értenek félre az evangélikus jogászok, s nem haragszanak meg azért, mert én komolyan féltem egyházunkat a paragrafusoktól…

Egyházunk zsinata az elmúlt hatéves periódusban részben kiegészítette, részben pedig átalakította az 1997. évi törvényeket. Tisztelem, becsülöm az elvégzett munkát, nagyra értékelem az igyekezetet, örülök annak, hogy a testület egy apró lépést megtett az egyszerűsítés felé. A lépés azonban nemcsak apró, de bátortalan is, és az új ciklus kezdetén olyan egyházszervezettel és olyan törvényi keretekkel indulunk, hogy elmondható: a jogi szemlélet, a paragrafusok „hatalma”, az élet mozgásterét beszűkítő túlszabályozottság béklyóba köti a jövőt. S közben észrevétlenül kialakult egy olyan szemlélet, amelyben mindennek az alapja előírásaink gyűjteménye.

November végén megalakuló új zsinatunk (mely a törvényhozási, döntéshozatali és képviseleti feladatot egy testületben látja el) első ülését két napig tartja. Az eredetileg egynapos ülést azért kellett hoszszabbra terveznünk, mert két napon keresztül (!) csak választások zajlanak. Elnököket, alelnököket, bizottsági elnököket, mindenféle vezetőket, ellenőröket, testületi tagokat választunk. Mindezt végtelen jogi procedúrával, bonyolult ügyrenddel. Az érdemi munka majd csak később jöhet szóba – talán kora tavasszal.

S bár a gyülekezeti szinttől az országos szintig néhány testületet sikerült összevonni, még mindig nagyon sok a testület, végeláthatatlan az ülések sora, bonyolult a rendszer. Néha úgy érzem, a hatalmas gépezet lomhaságával, látszatdemokratizált gyakorlatával, bonyolult szavazási eljárásaival egy túlméretezett, egyházunk valóságos méretén messze túlnőtt rendszerré vált, amely akadálya lehet egy – a szó legszentebb értelmében – „mozgalmi egyháznak”.

Az új zsinat nagy kihívása az, hogy tud-e, akar-e életközeli, életszerű lenni. Az ügyeket bonyolítani vagy egyszerűsíteni akarja? A nagy rendszert tovább akarja építeni, avagy szerényebbé, de hatékonyabbá akarja formálni? Minden bántó szándék nélkül írom le: a „játszszunk nagy egyházat” társasjáték részesei vagyunk, amelyben a törvények, paragrafusok s a demokrácia elnyomják az életet; becsapnak, amikor a valóságot meg kell ítélni. Itt is igaz a régi mondás: a kevesebb több lenne.

Tudom, jó rendre szükség van. Tisztában vagyok vele: fontos, hogy az adminisztráció, a papírforma jól működjön (nekem munkaköri leírás szabályozta kötelességem is egyben ennek biztosítása). Isten nem a zűrzavar, hanem a rend Istene, aki jó rendet teremtett a világba, s akinek népében is szükséges, hogy minden ékesen és jó rendben történjék (1Kor 14,40). Az sem kérdés számomra, hogy a törvényességnek nincs alternatívája az egyházban sem. De mi dominál: a jog vagy a krisztusi magatartás? Mi a fontos, a paragrafusok vagy a rendnek önmagát alávető, de az élet kreativitásában gondolkodó cselekvő szeretet?

Nem vagyok rajongó. Számomra is egyértelmű, hogy hibáink, bűneink miatt szükség van olyan „játékszabályokra”, amelyek segítenek fenntartani a rendet. Ha azonban a rend fenntartása nem a belső, evangéliumi lelkületből fakad, hanem előírások és törvények által van kikényszerítve, akkor az mélyebb bajra utal. Akkor érdemes a jog fenntartotta rend színfalai mögé néznünk. Itt is felelevenítendő a jézusi kérdés: a szombat van az emberért, vagy az ember a szombatért?

Közismert, hogy a belső egyházi törvények végrehajtását nem követelheti meg sem állami szerv, sem más hatóság. Egyházunk törvényei közmegegyezésen alapulnak. Magunk alkotta életmederről, saját készítésű játékszabályokról van szó. De „mire megy ki a játék”?

Egyházunk megújulásra vár. A megújulást azonban csak a Szentlélek adhatja meg. Őt nem lehet „megrendelni”. De kérni érkezését, könyörögni ajándékaiért – nem csupán az egyház nagy lehetősége, hanem kötelező napi feladata is. S az imádság közben érdemes feltenni magunknak a kérdést: mivel segíthetjük a Lélek áradását? Milyen utat készítünk, avagy milyen – gazzal benőtt – utat tisztítunk meg? Meg vagyok győződve arról, hogy a Szentlélek útja nem paragrafusokkal, jogszabályokkal, rendeletekkel, szervezeti és működési szabályokkal van kirakva. Ezek ugyan fontosak, de nem öncélúak, hanem a háttér biztosítására hivatottak.

Nem véletlen, hogy az Ágostai hitvallásban egyszerű, életszerű, tág ölelésű egyházfogalom szerepel: „Az egyház pedig a szentek gyülekezete, amelyben az evangéliumot tisztán tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki.” (CA [azaz Confessio Augustana] VII.; l. az Evangélikus Élet 2006/44. számában.)

A szentek gyülekezetének igazi összetartója nem a szabályzat, hanem az evangélium ereje. Nincs ebben a definícióban semmiféle részletezés, csupán a hangsúly megadása: igehirdetés és szentségek. E kettő köré gyűlik Krisztus népe. Ez a fontos, minden ebből fakad, minden más e mögé sorolódik. Kulcskérdés a jövő számára, hogy tudunk-e rangsorolni. Sok minden fog azon múlni – az előttünk álló hatéves ciklusban éppen úgy, mint nagyobb távlatban –, hogy belülről fakadó alázattal vetjük-e alá magunkat a jó rendnek, de mindenekelőtt hogy engedjük-e az élet áradását. Ha törvényeinket csupán eszköznek tekintjük, s betartásukat nem maximális programnak, hanem természetesnek vesszük, akkor van reménységünk arra, hogy energiáink nem a bizalom hiányából fakadó törvényeskedésre, nem a testvéri megoldásokat helyettesítő tanácskozásokra mennek el, hanem az egyház sokféle küldetésére fordítódnak.

Kevesebb ülés, több beszélgetés. Kevesebb tanácskozás, több családlátogatás. Kevesebb testület, több imádkozó közösség. Kevesebb tisztség, több testvéri szolgálat. Kevesebb jogi procedúra, több evangéliumhirdetés. Ilyen gondolatok járnak a fejemben. A sor folytatható.

Az egyház nem a jogból él. Az egyház kegyelemből él, és a kegyelem helye e világban.

Szeretem az egyházamat. Nagyon szeretem. Ezért féltem a paragrafusoktól. Talán megértik olvasóim.

Hafenscher Károly (ifj.)