Cantate

Ismerjük meg énekeinket! 15.

Sorozatunk mostani részében a felvilágosodás koráról és a 18. század énekköltészetéről olvashatunk. (E. Zs.)

„Mily nagy az Úr kegyelmessége, / Van-e ember, kit meg nem hat? / Van-e szív, mely mindent feledve / Az Istennek hálát nem ad? / Ó, jer, őt áldja minden lélek, / Ki minket mindig szeretett! / Én őt imádom, míg csak élek, / Néki mondok dicséretet.” (EÉ 58,1)

A 18. század folyamán új szellemi áramlat bontakozott ki, a felvilágosodás. Az új eszmék átformálták a teológiát és az egyház életét. A felvilágosodás embere tudatosan szakítani akart a megelőző korok szokásaival és dogmáival, elvetett mindent, ami emberi ésszel fel nem fogható. Az istentiszteletek céljának és értelmének nem az egyszeri és megismételhetetlen kinyilatkoztatást, Jézus Krisztus hús-vér emberré lételét, hanem a tanítást, a prédikációt tekintették. A régi tradíciókkal való szakítás vágya a liturgia teljes felbomlásához vezetett, az istentiszteletek egyetlen zenei eleme a gyülekezeti ének maradt. Az egyház társadalomban betöltött szerepe is megingott, egyháztól független polgári kultúra volt kialakulóban.

A felvilágosodás unalmasnak találta Luther énekeit. Szembefordult ugyanakkor az ortodoxia merev vallásosságával és az érzelmek pietista felfogásával is. Ezért a régi gyülekezeti énekanyagot alaposan megrostálták. Jellemző volt a régi versek átköltése, a kor ízléséhez igazítása. De nagyon nagy számban születtek új alkotások is; e korban az énekeskönyvek nemritkán kilencszáz éneket is tartalmaztak. A felvilágosodás korától élő gyakorlat, hogy a gyülekezet tagjai saját énekeskönyvvel érkeznek a templomba.

A felvilágosodás gyülekezeti énekszerzői egyben a kor jeles költői is. Christian Fürchtegott Gellert a 18. század legolvasottabb írója volt hazájában, Németországban. Énekeskönyvünkben kilenc verse szerepel; az ő alkotása az írást bevezető, mindannyiunk által kedvelt énekvers is. (Verseit számos zeneszerző – köztük Ludwig van Beethoven – megzenésítette.) De ki ne ismerné a Kérlek téged, Istenemet… (EÉ 84), Boldog örömnap derült ránk… (EÉ 165), Jézus él, én is vele! (EÉ 223) vagy az Istenem úgy szeret… (EÉ 446) kezdetű énekeket? Gellert a kor szokásához igazodva az éneklésben két műfajt különböztetett meg, az ódát és a dalt. Az óda – megfogalmazása szerint – az értelemnek szól, ezért rövidnek és közérthetőnek kell lennie. A dal a szívhez szól, s a hit szent érzését kell keltenie, ezzel szolgálva a jóra való, az ember benső énjében megtalálható hajlamot.

Friedrich Klopstock az énekek érzelmi hatását tartotta elsődlegesnek. Tervei között önálló énekeskönyv megjelentetése is szerepelt, de erre nem került sor. Mai énekeskönyvünkben három énekével van jelen: Imádjátok Istenünket (EÉ 65), Boldogok, akik az Úrban (EÉ 517) és Feltámadsz még (EÉ 519).

Johann Andreas Cramer összesen négyszáz verset írt, s 1780-ban saját énekeskönyvet adott ki. Tőle származnak aratási hálaadó énekünk sorai: „A termést learattuk, / Békén csűrbe takartuk; / Meglett munkánk jutalma: / Áldott az Úr hatalma! (EÉ 492,3)

Külön irányt képviselt a felvilágosodás korában a megélénkülő népiesség, mely előszeretettel használt természeti képeket; példa rá Matthias Claudius verse: „A hold fölkelt az égre, / A csillagocskák égve / Pompáznak fényesen. / Az erdő éjszín, néma, / Rét párafonadéka / Felszáll, s felhőzik ékesen.” (EÉ 119,1)

A felvilágosodás mindent a mondanivalónak rendelt alá, így e korból származó dallammal alig – a mi énekeskönyvünkben egyáltalán nem is – találkozunk. Számos verset énekeltettek ugyanarra a jól ismert dallamra, így vált legkedveltebbé Neumark szerzeménye, a Ki dolgát mind az Úrra hagyja. Az egyik felvilágosodáskori énekeskönyv nem kevesebb mint kilencven verssel párosítja!

A 19. század elejére megteremtődött gyülekezeti énekkincsünk központi magja. Összefoglalónkat Gellert versével zárjuk: „E földön mindenki / Jézusnak megváltottja, / Ki ártatlan vérét / Mindnyájunkért ontotta: / Szeretet jó Atyja, / Áldj meg oly lélekkel, / Amely szívesen tesz / Jót minden emberrel!” (EÉ 446,5)

W. Kinczler Zsuzsanna