A hét témája

Lekörözzük magunkat? Minek versenyzünk? – e két kérdést jártuk körül a Württembergi Magyar Protestáns Gyülekezet novemberi körzeti konferenciáján Ludwigsburgban. A mottó aktualitása ebben a rohanó és zaklatott tempójú korban nem kétséges. Hogy a versenykényszer hatása elől a keresztény ember sem menekülhet, az is nyilvánvaló. De hogy a hitéletben és a gyülekezetben is helye van, az talán sokak számára meglepő.

Pedig a Szentírásban tényleg szó van a „versenyzésről” – döbbentem rá, mikor az igehirdetésekre készülve a biblikus választ kutattam. Igyekeznünk kell, hogy Krisztus-követésünkkel ne bizonyuljunk alkalmatlan tanítványoknak; hogy úgy fussunk, „mint aki előtt nem bizonytalan a cél” (1Kor 9,26). A szoros kapu és a keskeny út megtalálása is nagy erőfeszítést igényel (Lk 13,24). Emberi kapcsolatainkban, a gyülekezeti közösségben pedig a tekintetben „versengünk”, hogy önmagunk és a saját érdekeink helyett a másikat helyezzük előtérbe, sőt egyenesen különbnek tartsuk őt magunknál (Fil 2,3) – legalábbis ha komolyan vesszük az igei útmutatást.

„Legyetek egymást megelőzők a tiszteletadásban!” – hangzott el abban a Róm 12,10 alapján tartott áhítatban, melynek kezdete előtt néhány perccel egészen különleges dolgot tudtam meg a konferencia egyik résztvevőjétől. Mária néni történetesen éppen az enyémmel szomszédos szobában kapott helyet, és együtt osztoztunk a fürdőszobán. De csak elméletileg, mert ő inkább elballagott a folyosó végén lévő közös vizesblokkhoz, mintsem hogy zavarja a szolgálattevőt a készülésben… Szíven ütött a figyelmessége, s bár biztosítottam arról, hogy egy kis vízcsobogás vagy ajtócsukódás engem egyáltalán nem zavar, mégsem tudtam eltéríteni szándékától. Ez a nálam jó néhány évtizeddel idősebb asszony bizony megelőzött engem a tiszteletadásban, s szavak nélkül mutatta be azt, amiről én prédikálni szándékoztam.

Tanulságos lecke volt ez a számomra – csakúgy, mint e németországi hétvége sok más emlékezetes élménye. Köszönet érte!

Hulej Enikő