A vasárnap igéje

ADVENT 2. VASÁRNAPJA – Róm 15,4–13

Advent nem ért véget Jézus születésekor. Mindazokban, akik megismerték őt földi életútja során vagy később a tanúk bizonyságtételéből, még inkább fölerősödött a teljes közösség utáni vágy. A vasárnap evangéliuma reményteli várakozásra biztat. Krisztust várjuk, aki megváltásunkat, Isten országának teljességét hozza.

De vajon nem terheli-e meg reménységünket a valamiből való kimaradás félelme, szorongása? Emlékszem a pillanatra, amikor kifelejtettek a kirándulók névsorából. „Nem is szállhatok majd fel a buszra?!” – hasított belém az ijesztő gondolat. És még számtalan, ennél sokkal fájdalmasabb emlékünk van. Amikor nem feleltünk meg, nem voltunk alkalmasak, helyhiány volt, vagy csak egyszerűen későn kapcsoltunk, megelőztek bennünket, elkéstünk… Életünk tele van a kirekesztettség kudarcaival.

Néhány évvel ezelőtt éppen az adventet megelőző időben jártunk Gyöngyöspatán. Megnézhettük a gótikus katolikus templom szépséges Jessze-oltárát, a fekvő Isai oldalából kihajtó fával. Koronájának csúcsán Jézust tartja ölében Mária. Az Isai gyökeréből sarjadt hajtással Jézus e világi családfáját ábrázolták. Isten egy nép, egy család földi vándorlásába ágyazta bele, rejtette el mennyei ajándékát. Igénk nemes egyszerűséggel önti szavakba Urunk mélyre hajló, porig alázkodó szeretetét: a názáreti Jézus saját népének szolgájává lett. Beteljesedett az ígéret, de „az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1,11).

Jessze vesszeje mégsem hajtott hiába. Családfából „életfává” növekedett. Isten nemcsak választott népének, hanem minden embernek Krisztus által kínál menedéket szeretetében. Pál apostol egy korábbi fejezetben a szelíd és a vad olajfa képével beszél Isten mindnyájunk felé nyitott, befogadni kész irgalmáról. Nincs különbség Isten előtt a családfához tartozó zsidók és a később „beoltott vadhajtások” között. Mindannyian egyként sóvárgunk és szorulunk rá szabadítására. Azért lehetséges „egy szívvel, egy szájjal” dicsérnünk Istent, mert ugyanaz a kegyelem ment meg minket, készít számunkra utat, és nyit egyszer ajtót nekünk.

A gyöngyöspatai Jessze-oltáron a fa törzsén – mielőtt gallyai szerteágaznának – festették meg Jézus keresztáldozatát. Hitvallás ez arról, hogy a hajtások csak Krisztus halála árán lesznek az igazi élet hordozói. Krisztus által az Úristen olyanok számára is utat készített, akik nagyon messze voltak, vannak országától, de mégsem kirekesztettek a szeretetéből.

Jézus körül sokan – merőben különböző utat megjárt emberek – osztoztak a befogadottság örömében: a samáriai asszony, Zákeus, Péter és a többi tanítvány, a Jézus jobbján megfeszített gonosztevő, a római százados, az emmausi tanítványok… És folytathatnánk a sort egészen máig. Mi magunk is színesítjük az irgalmat nyertek seregét. János evangéliumának biztatása személyre szóló: „Ezek pedig azért írattak meg, hogy higgyétek…” (20,31a) Mi is türelmet, erőt, vigasztalást meríthetünk belőle várakozásunkban. Isten új életet teremtő igéjére hagyatkozva lehetünk igazi adventi gyülekezet. Imádkozhatunk. Isten elé vihetjük a távoliakat, a felé nehezen elindulókat, a tőle messzire sodródottakat, nehéz eseteinket. A bővelkedő reménység azt jelenti, hogy adventi várakozásunk távlatai egészen pünkösdig érnek. „Megnyílt az ég harmatozva”, mi pedig könyöröghetünk és bizakodhatunk, hogy a Lélek esője öntözze vetéseinket.

Egyedül Isten bennünket is befogadó, bűnbocsátó szeretete képes minket szembefordítani saját kirekesztő indulatainkkal. Milyen kis megbántottság vagy feszültség elég ahhoz, hogy levegyük a kezünket valakiről, elforduljunk tőle, vagy a szó szoros értelmében kitaszítsuk szeretetünkből, mert nem méltó rá! Bővelkedő reménységünk önmagunkkal kapcsolatban is lehet. Isten ereje képes arra, hogy ne egymás ellenében, hanem egymásért legyünk az Atya gyermekei.

Cserhátiné Szabó Izabella