Evangélikusok

Végre egyházkerületünkben is véget ért az egész egyházunkat – de különösen is a jelölőbizottságok elnökeit és tagjait – erősen igénybe vevő választási folyamat. Advent első vasárnapjának vigíliáján közgyűlésünkön éltünk jogunkkal, és eleget tettünk kötelezettségünknek: megválasztottuk az országos munkaági bizottságokba és intézményeink igazgatótanácsaiba delegált kerületi képviselőinket és az egyházkerületi lelkészképesítő bizottság tagjait. Ami a teljes tisztújításból még hátravan – tudniillik az országos bizottságok néhány taggal való teljessé tétele –, az már a megválasztott bizottsági tagok és az országos presbitérium feladata lesz.

Szóban is megtettem, de most – nevük említése nélkül – ezen a helyen is köszönetet mondok jelölőbizottságunk elnökének és tagjainak, hogy pontosan, a törvényességre ügyelve végezték munkájukat. Örömmel és megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy egyházkerületünkben ékesen és jó rendben történt minden. Bízom benne, hogy mindenhol és minden szinten hasonlóképpen jó rendben történtek a dolgok.

Ahogy erről már hírt adtunk, zsinatunk is megtartotta alakuló ülését. Most már intenzíven készülhet a korábbinál jóval szélesebb hatókörű munkájára, hiszen az országos közgyűlés feladatainak jelentős része is – a két testület fúziója után – most már a zsinatra hárul. Mire olvasóink advent második vasárnapján kézbe veszik ezt a lapszámot, már túl leszünk az új országos presbitérium első ülésén is.

Feltételezem, egyházunkban nem vagyok egyedül a gondolattal: jó, hogy lezárult ez a hosszú folyamat. Most igazán nekünk szól Luthernek a Kis kátét záró néhány sora: „Mindenki a maga dolgát / Jól tanulja, jól végezze, / És az egész háznak dolgát / Felviszi az Úr kegyelme.” S biztosan egyek vagyunk abban a reménységben is, hogy az Úr nemcsak a háznak, hanem egyházunknak – s talán majd a hazának – a dolgát is felviszi…

Milyen jól fogalmaz Luther: „Mindenki a maga dolgát…” Egyrészt egészen magától értődőnek tűnik ez a mondat, másrészt mindannyian tapasztaljuk, milyen nagy a veszélye annak, hogy ne így legyen.

Gyakori szomorú élménye sokunknak, hogy nagyon könnyen leszünk mások illetéktelen és szeretetlen kritikusaivá, miközben – enyhén szólva – mi sem állunk a helyzet magaslatán saját feladataink végzésében. Ilyenkor a beleszólással, kritizálással, kibeszéléssel nemritkán a saját mulasztásainkat leplezzük, róluk akarjuk elterelni a figyelmet. Napi kísértésünk ez.

Mielőtt még bárki félreértené ezt a gondolatot, jelzem, természetesen ez nem jelenti azt, hogy testvéri intéssel, figyelmeztetéssel ne segítsünk egymásnak kijavítani a hibákat és helyrehozni, amit esetleg elrontottunk, vagy hogy ne fogadjuk nyitottan, ha mások segítő szándékkal figyelmeztetnek minket. És azt sem jelenti, hogy választott vagy megbízott vezetők ne gyakorolják felelős szolgálatukat. Hiszen nekik – esetleg éppen a közösség megbízása alapján – az (vagy az is) a maguk dolga, hogy a beosztottakat és a felügyeletükre bízottakat irányítsák, és szükség esetén figyelmeztessék őket.

A feszültségeket okozó, közösségeinket, gyülekezeteinket is romboló, saját mulasztásainkat kisebbíteni akaró kritizálgatáson túl még más is okozhat gondot. Mégpedig az, hogy nem tudjuk pontosan, mi a feladatunk, választott tisztségünkhöz milyen tennivalók tartoznak. Bizony a sokat emlegetett munkaköri leírásra, a gyülekezeti és egyéb szabályzatokra szükség van; de arra is, hogy a gyülekezetben és magasabb egyházkormányzati szinten megválasztott tisztségviselők is pontosan ismerjék egyházunk törvényeinek rájuk vonatkozó részét. Tudniuk kell, hogy vállalt tisztségükben milyen kötelességeik és jogaik vannak. Javaslom is kedves testvéreimnek – az újonnan hivatalba került tisztségviselőknek különösen, de a régebb óta hivatalban lévőknek is –, hogy szánjanak rá néhány presbiteri vagy más testületi ülést, és tanulmányozzák együtt azt, ami törvényeinkből rájuk tartozik. Sok feszültségnek, vitának lehet így az elejét venni.

Most még időben vannak, testvéreim. Kérem, ne várják meg, hogy akkor kelljen ismerkedniük a paragrafusokkal, amikor egy-egy elmérgesedett helyzetben már nem is akarnak mást a törvénytől, csak hogy fegyverükbe muníciót találjanak benne. A mögöttünk lévő évekből őrizzük olyan eseményeknek az emlékét, amelyek lehetőséget adnak arra – ha elég okosak vagyunk –, hogy mások kárán okuljunk.

Most, amikor a tisztújítás fáradságos, de reménység szerint egyházhoz illő rendben lezajlott folyamata véget ér, olyan jó lenne, ha mindannyiunk szívében ott lenne ázsiai keresztény testvéreinknek az egyházért mondott imádsága: „Uram, ébreszd egyházadat, és kezdd rajtam.” (Lásd EÉ 737. oldal!)

Adja Isten, hogy ne csak külsőleg, struktúrájában kezdjen új ciklust egyházunk, hanem az új egyházi esztendő ajándékában is részesült közösségként megértsük: az új kezdet Isten ajándéka. Sokan hallották az év folyamán a tisztségviselők iktatásának fontos mondatát: Végezd a reád bízott szolgálatot Isten félelmében az Úr Jézus Krisztusba vetett hittel és a Szentlélek erejével, hűségesen és odaadóan, mint az Úrnak… Mint az Úrnak – ez a lényeg, mert szolgálatunkat csak így tölthetjük be. Ez a magunk dolga, s tudjuk, nem is kevés.

Ittzés János püspök, Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület