Kultúrkörök

Dokumentumfilmet nézünk egy konferencia záróestéjén. Négy arcot látunk felváltva, hatvan év körüli férfiak arcát. Mintha kiöregedett hippiket látnék; bozontos, őszbe hajló szakáll, laza öltözet. A névaláírás cáfolja a vizuális benyomást: mind a négyen türingiai (vagyis német demokratikus köztársaságbeli) evangélikus lelkészek voltak a hetvenes évek elején. Négy egykori kolléga, barát – az egyik közülük azonban a „Stasi” (az NDK titkosszolgálata) ügynöke volt…

Megrázó a történet. Néhány lelkész a hetvenes évek elején „békekört” hozott létre. (A keletnémet lelkészek békemozgalma – ellentétben a magyar „békepapsággal” – önkéntes, ellenzéki csoportosulás volt.) A beépült kolléga jelentései alapján a kört szétverték, a benne részt vevő lelkészeket addig zaklatták, amíg felhagytak „államellenes” tevékenységükkel. Az egyikükre akkora nyomás nehezedett, hogy a lelkészi pályát is elhagyta, ma újságíró Berlinben.

A legtanulságosabb a beszervezett lelkész arckifejezése. Illegális szórólapterjesztés miatt három hónapig ült teológuskorában a Stasi börtönében, szabadulása idején szervezték be. Hetenként találkozott tartótisztjeivel, és csak a fal leomlása után egy hónappal szakította meg a kapcsolatot vele az összeomló Stasi. Arcán végig zavart félmosoly, egy szinte a skizofréniához vezető kettős élet lenyomata. Lelkészként az ellenzéki köröket szervezte, ügynökként minderről első kézből tájékoztatta a titkosszolgálatot. Az NDK rendszerének abszurditása, hogy ügynöki munkájáért a többé-kevésbé rendszeres anyagi juttatások mellett soha fel nem tűzhető kitüntetéseket is kapott.

A filmet 1992-ben forgatták. A riporter utolsó kérdésére azt válaszolta a volt ügynök, hogy a közeljövőben át kell gondolnia az életét. A történet végét a filmet bemutató lelkész kollégától hallhattuk. A volt ügynök hat évig egyházi szolgálatban maradt, de nem lelkészként dolgozott. Hat év után megpályázott egy lelkészi állást. A bemutatkozó prédikáció után hazafelé jövet rosszul lett a vonaton, három hétre rá meghalt. Ha ez egy játékfilm lenne, azt mondanám, hogy hatásvadász befejezés. De ezt a „filmet” az Úristen rendezte…

A bevezetésben említett konferenciát a türingiai tartományi egyház tartotta szeptember utolsó hétvégéjén abból az alkalomból, hogy a Stasi-múltat feldolgozó bizottság tizenöt éves munkájának eredményét vaskos tanulmányban foglalta össze és jelentette meg. A jogászokból és lelkészekből álló bizottság megállapította, hogy az 1990-ben szolgálatban lévő vagy már nyugdíjazott, de 75. életévüket még be nem töltött lelkészek és egyházi alkalmazottak között húszan voltak a Stasi ügynökei. Ez az érintettek 2,58%-a. A kutatás jelenlegi állása szerint a társadalom 3%-át szervezték be ügynöknek, a türingiai egyházi helyzet tehát valamivel jobb volt, mint az országos átlag. Christoph Kähler püspök azonban leszögezte, hogy „egy ügynök is túl sok” lett volna az egyházban. Ügynököket találtak a lelkészek és a különböző egyházi hivatalok alkalmazottai között is (sofőrt éppen úgy, mint egyházi tanácsost vagy irodai alkalmazottat). A lényegében teljesen épen megmaradt állambiztonsági iratoknak köszönhetően biztonsággal megállapítható, hogy ki az, akit csak megpróbáltak beszervezni, s ki az, aki valóban együttműködött az államvédelemmel.

Meg tudom erősíteni országos felügyelőnk néhány hónappal ezelőtt megjelent „filmkritikájának” megállapítását: az ügynökkérdés történeti, legfőképpen pedig emberi feldolgozása még Németországban is a jövő feladata (lásd Prőhle Gergely: Filmélmény?, Evangélikus Élet, 2006/40. szám). Hazai helyzetünkhöz kísértetiesen hasonló problémákról számoltak be a konferencia előadói és hozzászólói. Mi történik az áldozatokkal, ki törődik lelkigondozásukkal? Miért csak a sokszor megfélemlített, megzsarolt ügynökökkel foglalkoznak a kutatók, a társadalom, miközben a rendszer egykori működtetői és fő haszonélvezői köszönik szépen, jól vannak? (Annyi különbség azért van, hogy az egykori Államvédelmi Minisztérium és az állampárt tisztségviselői Németországban nyilvános, állami tisztségeket nem tölthetnek be. Kiépített kapcsolati hálójukat azonban a magángazdaságban is kitűnően tudják kamatoztatni.)

Németországban a Kelet és a Nyugat ellentéte is bonyolítja a kérdést: mi jogon ítélik meg „odaátról” a rendszerrel együttműködőket azok, akik csak egy történelmi véletlen folytán kerülték el a „létező szocializmus” borzalmait, sőt a hatvanas évek végén marxista, bolsevik, maoista vagy anarchista eszmék lelkes híveiként küzdöttek a kapitalizmus megdöntéséért?

A német társadalom a múlttal való kíméletlen szembenézés útját választotta. A konferencia azt tanúsította, hogy ez az út sem könnyű és fájdalommentes.

A hosszú elhallgatás után nálunk most tépődnek fel a sebek. Ez akkor is fáj, ha kímélettel, empátiával és egyházszeretettel tesszük. Még jobban fáj akkor, amikor tisztátalan kézzel és szándékkal, a szakmai és emberi tisztesség elemi szabályait felrúgva végzik el mások a „műtétet”. Az Úr legyen hozzánk irgalmas, és adjon nekünk bölcsességet, hogy egyházunk megtisztulva és megerősödve kerüljön ki múltjával való küzdelméből.

– kertész –