A közelmúlt krónikája

„Aki szegény, az a legszegényebb” – mind közül azonban a gyermekek szegénysége hordozza a legsúlyosabb egyéni és társadalmi veszélyeket.

Nagyon nehéz a szegénységről általánosságban írni. Nem azért, mert annyira összetett kérdés, hanem azért, mert általánosságban már alig hordoz információt, érdekességet. Lehet vitatkozni a szegények számáról, a szegénység tartósságáról vagy átmeneti állapotáról, s egyáltalán arról, hogy mi is számít egyéni (szubjektív) vagy kormányzati (objektív) szinten szegénységnek. Érezhető, hogy bárhonnan is közelítjük meg a kérdést, különböző válaszokat kapnánk arra, hogy ki és milyen mértékben szegény ma Magyarországon. A sok lehetséges szegmens közül a szerintem legdrámaibbat választottam ki: a gyermekek szegénységét.

Peter Townsend szerint: „Egyénekről, családokról vagy a népesség bizonyos csoportjairól csak akkor állítható, hogy szegénységben élnek, ha nem rendelkeznek elég erőforrással ahhoz, hogy úgy táplálkozzanak, olyan társadalmi gyakorlatokban vegyenek részt, és olyan körülmények, illetőleg felszereltség mellett éljenek, ami szokásos vagy legalábbis széles körűen elfogadott és helyesnek tartott abban a társadalomban, amelyben élnek.”

Egy 2001-es kutatás kifejezetten a magyar gyermekek szegénységére fokuszál, de mivel szubjektív elemeket tartalmaz a felmérés, nem alkalmas országok közötti összehasonlításra, viszont sokkal közelebb áll a mindennapokhoz, az „átlag” állampolgár által megélt, látott szegénységi állapothoz.

Alapvető emberi szükséglet az egészség és az autonómia. Annak a háztartásnak az általános jellemzői, ahova a gyermek beleszületik, a lakhatási feltételek, a jövedelmi helyzet mind-mind jelentős hatással bírnak. Nem részesülhet például megfelelő oktatásban az a gyermek, akinek hiányos az iskolai felszerelése, aki nem tud részt venni az iskolai programokban, és az a gyermek sem, akinek semmilyen rendszeres, a kötelező iskolai órákat meghaladó elfoglaltsága nincs. A gyermekek megfelelő fejlődéséhez a fizikai bajok elkerülése mellett a mentális egészségük is nélkülözhetetlen. A gyermekkor nem valamiféle próbaidő a felnőtté válás előtt, a gyermeket is megilleti az emberi jogok és az emberi méltóság teljessége.

2001-ben a gyermekek egyharmada olyan családban nevelkedett, amelyben egyáltalán nincs aktív kereső, a szegény gyermekek több mint negyede kizárólag valamifajta szociális juttatásból él. Ezek a családok nem számíthatnak a munkahely adta kapcsolati tőkére, és hiányzik a gyermek számára a rendszeres munkával rendelkező felnőtt mintája. Olyan függőségi helyzetbe nő bele a gyermek, ahol a mintát adó, rendszeres ellátásban részesülő felnőtt alárendelt, kiszolgáltatott helyzetben van. Csak összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy a 2001-ben az alsó jövedelmi harmadban élő gyermekek háztartásaiban az egy főre jutó átlagjövedelem 14 500 forint volt havonta. A hivatalosan mért átlagjövedelem havi 39 167 forint volt ekkor; a KSH által számított létminimum – két felnőttből és két gyermekből álló háztartás esetén – 28 500 forint volt havonta, az öregségi nyugdíjminimum pedig abban az évben 18 600 forint volt. A gyermekek háztartásainak jelentős részében (55–78%) az egy főre jutó átlagos jövedelem elképesztően alacsony a hivatalosan megállapított minimumokhoz képest!

A felmérés szerint a szegény családok gyermekeinek 30%-a szegényes lakókörnyezetben él (nyirkos, nedves, huzatos lakás, nem biztonságos lakókörnyezet, zsúfoltság). Az ilyen háztartásokban élő gyermekek alapvető szükségleteinek kielégítése is veszélyeztetett: 33%-uknál a naponkénti gyümölcsfogyasztás, 7,1%-uk számára a napi háromszori étkezés, 10,6%-uk esetében a meleg téli ruha sem biztosított. Ilyen körülmények között igen nehéz elvárni, hogy teljesítsenek az iskolában, tiszta ruhában járjanak.

1992-ben a csecsemőkorúak 16%-a, 1997-ben több mint 30%-a élt szegény családban. Az óvodáskorúaknál 14%-ról 26%-ra, az általános iskolás korúaknál 12%-ról 22%-ra nőtt a szegény gyermekek részaránya, s ezek az arányok 2001-re sem csökkentek. Gondot okoz az alapszükségletek (élelem, lakás, ruházkodás) biztosítása, olykor a heti egyszeri húsfogyasztás is. Ritkán van lehetőség családi ünnepek megtartására, a karácsony és egyéb nagyobb ünnepek sokszor ajándékozás nélkül telnek el.

A gyermekek jövedelmi helyzete, életminősége nem választható el az őket nevelő családokétól, s a hiányok halmozódása minden életkorban kritikus helyzetet hozhat létre. Egy gyermeknek nincs ideje kivárni a feltételek javulását. A szegénységben felnövekvő gyermekek azonban gyakran olyan tartós hátrányokat szenvednek el, amelyek alapvetően meghatározzák és behatárolják későbbi lehetőségeiket is.

Szociálpolitikai evidencia az, hogy az egy háztartásban élő gyermekek számának emelkedésével nő a szegénység kockázata. Szociálpolitikai eszközökkel (pénzbeli támogatásokkal és szolgáltatásokkal) és a foglalkoztatáspolitika család- és gyermekbarát jellegének erősítésével ez a kockázat csökkenthető. Láthatóan csak azok az országok képesek eredményt elérni a gyermekszegénység elleni küzdelemben, amelyek a foglalkoztatás, a munkabérek és a szociálpolitikai eszközök megfelelő és összehangolt együttesét alkalmazzák. A társadalmi felelősségvállalás azonban nemcsak a kormányzat feladata, hanem ki kell, hogy egészítse mindezt az egyéni, állampolgári szerepvállalás is. Keresztény emberként – lehetőségeinkhez mérten – meg kell adnunk a megfelelő segítséget, meg kell ragadnunk a kínálkozó alkalmat a segítségnyújtásra, legyen az bármily jelentéktelennek tűnő is, mert „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg”. (Mt 25,40)

Pataki Gergely