A közelmúlt krónikája

A sóskúti IV. Károly király úton fölkanyarodunk a messziről látható, sárgára festett házhoz. A szokatlanul enyhe télelőn a lovarda előtt szénát lapátolnak, lovak legelnek, egy barátságos labrador szalad elénk. Csengő nincs, a Habsburg-címeres kopogtatóval jelezzük, hogy megérkeztünk.

Középkorú hölgy nyit ajtót, a nappaliban hellyel kínál. A berendezés még nyomokban sem emlékeztet a bécsi Hofburgra, egyszerű bútorok, semmi luxus. A falon két festmény, az egyiken Ferenc József császár, magyar király, a másikon a felesége, Erzsébet királyné. Habsburg Györggyel és feleségével, Eilikával otthonukban beszélgettünk.

– Minden családban őriznek hagyományokat. Egy történelmi családban, gondolom, még inkább. Hogy ünnepelték gyermekkorukban a karácsonyt?

Habsburg György: Gyerekként a telet mindig Dél-Spanyolországban töltöttük, ezért soha nem volt fehér karácsonyunk. Szüleink mindig próbálták hangsúlyozni, hogy ebben az ünnepben nem az ajándék a fontos, habár ezt mi nehezen értettük. Adventi estéken a karácsony vallási hátteréről, Jézus Krisztus születéséről meséltek, sokat énekeltünk.

A forgatókönyv minden évben ugyanaz volt. Délután hat órakor mentünk a szentmisére, mivel az éjféli túl későn lett volna. Az idősebbek, akik az éjféli misén vettek részt – heten vagyunk testvérek – ezalatt otthon előkészítették az ünnep kellékeit. A díszítés mindig valamelyik gyerek dolga volt, egy másik testvérünk a betlehemi jászolt rendezte be a régi, a családban öröklődő figurákkal. Mivel minden évben másra került a sor, mindig kicsit másként nézett ki az egész.

A mise után, amikor hazaértünk, édesapám felolvasta a Bibliából Jézus születésének történetét, és elénekeltünk három-négy karácsonyi éneket, a végén a Stille Nachtot. Mi persze alig tudtuk kivárni, hogy végre megkapjuk az ajándékokat. Mindig hideg vacsorát kaptunk, hiszen ezt az estét mindenki, a személyzet is a saját családjával akarta tölteni, nem pazaroltuk főzésre az időt.

– 2000 óta a Budapest melletti Sóskúton élnek. Hogyan ünnepli a karácsonyt Magyarországon, a saját családjában?

– Mi is a hagyományokat követjük. Ha el is utazunk, mindig csak karácsony után. Délután családi misére megyünk Budapestre. A német katolikusok, reformátusok és evangélikusok ökumenikus istentiszteleten, együtt ünnepelnek. Amikor hazajövünk, olvasunk egy kicsit a Bibliából, énekelünk, és utána következhet az ajándékozás.

– Édesapja, dr. Habsburg Ottó is el szokott jönni?

– Ő Németországban él, de azért rendszeresen jön Magyarországra. Több testvérem Spanyolországban él, édesapám és a testvéreim oda utaznak inkább. A testvéreimmel rendszeresen találkozunk, de nem karácsonykor. Mindenkinek sok gyereke van, bonyolult összehozni. Inkább Eilika testvérei látogatnak meg minket, és néha a szülei is.

– Milyenek a hétköznapok egy Habsburg famíliában? Csörög a vekker reggelente?

– Minden nap egy kicsit más. Ritkán tudunk együtt reggelizni. Zsófia már iskolás, Budaörsre jár, feleségemmel, Eilikával felváltva visszük reggelente. Nagyon gyakran utazom, olyankor már hajnalban indulnom kell, s akkor egyáltalán nem látom a gyerekeket. A rendszeresség sajnos hiányzik az életünkből. A vekker azonban mindig csöng. És mindig túl korán.

– És a hétvége?

– A hétvége még rosszabb, mert akkor rendezik a legtöbb eseményt, és nagyon sok meghívást kapok. A család, a Vöröskereszt, egyéb társadalmi kötelezettségek várnak ilyenkor. A program nélküli hétvége nagyon ritka. De ha itthon vagyok, igyekszem a lehető legtöbb időt a gyerekekkel tölteni.

– Milyen nyelven beszélnek a kicsikkel?

– A gyerekekkel csak németül beszélünk. Nem szeretnénk, ha a mi magyar hibáinkat követnék, és azt sem, hogy mástól tanuljanak németül. A gyerekekkel itthon mindenki más magyarul beszél; e nyelvet ők tökéletesen elsajátították.

– Régi arisztokrata családokban szokás volt, hogy karácsonykor megajándékozták a rászorulókat. Önöknél is hagyomány ez?

– Úgy vélem, nem lenne jó a segítségnyújtást a karácsonyra szűkíteni. Márciusban, júniusban ugyanúgy segíteni kell. Ez a „karácsony van, adjunk már valamit” szemlélet szerintem nagyon szomorú. A Vöröskereszt, amelynek elnöke vagyok, egész évben próbál segíteni a rászorulókon.

– Sajnos, egyre többen vannak. Már október utolsó hetében négy hajléktalan hűlt halálra a pesti utcákon…

– A Vöröskereszt kezelésében több mint nyolcvan szociális intézmény van, hajléktalanotthonok is. De sokszor sajnos az a helyzet, hogy a hajléktalan ember nem akar bejönni a menhelyre, mivel jobban szereti a saját függetlenségét. Ilyenkor nehéz segíteni. Erőszakkal nem vihetjük be őket.

– Valamikor természetes volt, hogy a leggazdagabbak vagyonuk egy részét az elesetteknek adták. Ma mi a szokás?

– A Vöröskeresztnek vannak rendszeres támogatói, nagyvállalatok és magánszemélyek egyaránt, nélkülük nem tudnánk dolgozni. De nagyon sokszor épp azok segítenek, akiknek maguknak is alig van valamijük. Őket tisztelem igazán. A cunami idején megható volt látni, milyen sok nyugdíjas hozta el a kis pénzét. De az a szponzorációs kultúra, ami például Amerikában jellemző, ahol a legjobban működik, vagy amely Nyugat-Európában szokás, nálunk még gyerekcipőben jár. Az Európai Parlament sokat foglalkozik mostanában a vállalatok társadalmi felelősségével. Van még mit javítani ezen a téren.

Az ajtón belép Habsburg Eilika. Magas, karcsú nő, lovaglónadrágban és csizmában.

– Es ist so kalt… Annyira hideg van – vált azonnal magyarra, és dörzsölgeti, lehelgeti átfagyott kezét. – Csütörtökön reggel nyolctól tízig van ugróedzés – magyarázza, és belekortyol a forró kávéba.

– A Habsburg Eilika Alapítvány 1998 óta foglalkozik sérült gyermekek rehabilitációjával, gyógylovaglással, itt Sóskúton. Miben tudnak segíteni?

Habsburg Eilika: A gyógylovaglásnak három ága van: az egyik a gyógypedagógiai lovaglás és lovastorna. Ezt gyógypedagógus végezheti. Például autistáknak segíthet, illetve a beszédfejlődés elmaradása esetén és a nehezebben, lassabban tanulóknál eredményes. Másik ága a hippoterápia vagy lovas fizikoterápia. Ennek az a célja, hogy a mozgássérülteket, illetve azokat, akik baleset következtében nem tudnak járni, segítse. Végül létezik a mozgássérültek lovassportja, a parasport, amit én csinálok. Ez utóbbi nem terápia, minden lovasoktató foglalkozhat vele, aki továbbképzésre járt, és tanfolyamot végzett.

– Gondolom, egy alapítvány ügyes-bajos dolgaival van munka…

– Naponta ötven levelet, e-mailt kapok a világ különböző részeiből. Az alapítványunk az elmúlt négy évben részben Németországból származó adományokkal segítette például a balassagyarmati kórházat eszközökkel, ágyakkal, röntgengépekkel. Most pedig a Szent István Kórházat szeretnénk támogatni. Azt hiszem, egy életen át tartó munka lesz. Aztán van három ösztöndíjasunk is. Mindhárman vakok. Az egyik kislány zenélni tanul, a másik németet, a harmadik angolt. Nem könnyű ez a munka. Csak példaként mondom: a személyi jövedelemadóból márciusban befizetett egy százalékok még nem érkeztek meg az alapítványhoz…

Nyílik az ajtó, három tejfölszőke hajú kisgyerek dugja be a fejét: az ötéves Zsófia, a négyéves Ildikó és a kétéves Karl-Konstantin. Két másodpercig kicsit elfogódottak, aztán már ugranak is a papájuk ölébe, nyakába, hátára. Eilika leállítja a dolgot, de mivel elég reménytelen, inkább leveszi a cipőjüket. Így már ugrálhatnak…

– Eljön az idő, amikor majd elbeszélgetnek a gyerekeikkel, hogy megtudják, milyen családba születtek?

Habsburg György: Nem hiszem, hogy szükséges lenne. Nekem sem mondta soha az édesapám: „Fiam, te egy Habsburg vagy.” Sokan kérdezik, milyen érzés Habsburgnak lenni. Nem tudom megmondani. Mindig az voltam, az lenne a meglepetés, ha valami más lennék. A gyerekek is ebben nőnek fel. Zsófia ötéves, most már szeretném, ha néha elkísérne egy-egy rendezvényre. Két hete elvittem magammal, nem nagyon tetszett szegénynek, nagyon sokan voltak, sajtó, kamerák, reflektorok – hozzá kell szoknia.

Jásdi Beáta