Kultúrkörök

Már a nyolcvanas évek közepén Mamintinak szólítottam anyukámat, és az emlékkönyvembe több barátom is azt írta be: Dömdödöm. Szóval elfogult vagyok. Akkor még csak Lázár Ervin művei iránt voltam az, mostanra talán személyével kapcsolatban is.

Nekem furcsa és érthetetlen volt az a silány kis hírfoszlányka arról, hogy meghalt. Az interneten elolvastam jó néhány híroldalon a hivatalos életrajzát, benne az adatok és a díjak felsorolását. (Az az „apróság” persze hiányzott belőle, hogy Lázár Ervin evangélikusként a Budapest-Deák téri gyülekezet nyilvántartásában szerepelt.) Nehéz szívvel mentem be a három kislányomnak elolvasni esti mesének a Szegény Dzsoni és Árnika végét. Mert éppen az következett. Ők választották, pedig egy ronda fénymásolt példányom van belőle, csak azért nem váltottam szebben illusztrált eredetire, mert egy barátom ajándéka volt. És lám, a képekért úgy rajongó gyerekek mégis szomjaztak arra a fészekmeleg világra, amely ebből a meséből így sugárzik. Ezért érzem azt, hogy sokat veszítettünk.

Amikor lefeküdt aludni a családom, csak álltam a könyvespolc előtt, és nem a köteteket néztem, amelyek ott sorakoznak az L betűnél, hanem valahogy belül azt emésztgettem, hogy Lázár Ervin már nincs közöttünk. A levelekre meg a telefonokra gondoltam, amelyeket váltottunk. Nem vagyok egy rajongó típus. Híres embereknek nem szoktam írogatni. De az ő címét néhány éve éppen karácsony előtt kaptam meg, amikor úgyis annyit szoktam írni. Hamar alkottam neki is egy pár soros köszönőlevelet, mert annyi mindent segített végiggondolni a könyveivel, ami nagyon fontos az embernek, és mindezt még olyan élvezetessé is tette. Nem tudom, miért csúsztattam a borítékba az éppen akkor született egyik novellámat. Olyasmi indulattal tettem be, mint a kisgyerek a rajzát. Én ezt tudom, nekem ez van, hát ezt adom.

Eszembe sem jutott, hogy választ várjak. Amikor aztán mégis érkezett, csak álltam kezemben szorongatva a levelet sokáig tétován. Miért írt nekem vissza? Mert olyan volt, aki visszaír. A biztatást köszönte meg, és a novellámat is megdicsérte. „Van abban a vidékben valami, ahol mi felnőttünk. Nem véletlen, hogy onnan származott Illyés Gyula, ott nőtt Petőfi is” – írta. Sose mertem neki bevallani, hogy én Hajdúböszörményből jöttem… Inkább jólesett, hogy még egy halovány tengelici szálat is keresett nekem a kötődései között. És nem messze, Sárszentlőrinc mellett van az a híres Rácegrespuszta – örültem meg –, az ottani lelkész biztosan okosan él ezzel a kapcsolattal. Valóban gyakran meghívták, csak nekem nem sikerült soha találkoznom a nagy öreggel.

Azért levelezgettünk. Időnként megdicsért, máskor csóválta a fejét kegyetlenül. „Ez volt az öreg medve mormogása” – szelídített végül a mondandóján. Ilyenkor vállamat vonogatva bámultam a rosszul sikerült műre, amit elvetett. Valamiért mégis meg akart születni az is. És amit megír az ember, abban energiája, lelke mind benne nyugszik, nem tudja nem szeretni. Aztán egy nap kimondta a nagy igazságot: „Az olvasó szereti, ha saját maga fejtheti meg, miért is született az írás. Nem kell mindent elmondani.” És gyorsan hozzátette: „Természetesen fütyülhet rám.”

Szerettem, hogy nem vette föl a rajongott híresség szerepét, őszintén emberi maradt. „A rajongástól csak pironkodik az ember, sokkal többet ér egy baráti mosoly, amelyben benne foglaltatik: nagyon is egyformák vagyunk.” Nem tökéletes, időnként rosszkedvű, máskor „csak úgy” mesélni szerető, kedves idős ember volt.

Egyszer nagyon lehordott. Ahogy olvastam a levelét, már érett is bennem a gondolat, hogy felhagyok az egész próbálkozással, ha úgysem tudok jót alkotni. Az utolsó két sorban helyretett. „Morózus vagyok egy kicsit, igaz? Azért ne csüggedjen, írjon!”

Ha telefonon nyafogtam, ha levélben küldtem kétes értékű művet, mindig ez volt a vége: Írjon, dolgozzon! Tovább kell vinni a lelket! Gyerünk, menni fog!

Karácsony előtt kis büszkeséggel tettem borítékba első megjelent mesekönyvemet. Tudtam, hogy örülni fog velem. Talán még láthatta.

Ervin apó, írok, igyekszem…

Füller Tímea