A vasárnap igéje

VÍZKERESZT ÜNNEPE UTÁN UTOLSÓ VASÁRNAP – Mt 17,1–9

Belépek a templomba. Majdnem azt mondtam, a templomomba. Minden tárgyról tudnék valamit mondani benne. A padok, a szószék, oltár, képek, szobrok, fafaragványok, keresztelőkút – beszélnek hozzám. Otthonom lett, hétről hétre benne élek. Az én kezem is benne volt az építkezésben, a kialakításban, ebben, amit látok. Én találtam ki a faragványokat, amelyeket aztán a művész a fába vésett. Én tartottam meg a régi hagyományosat, és álmodtam meg az újat benne. Azóta hány és hány esemény színterévé lett! Emlékek, arcok, élmények kötnek ide. Sírás és nevetés, gyász és boldogság. Szószékéről beszélek, oltáránál imádkozom. Ez az én sátorom. Jézusnak, Mózesnek, Illésnek építettem.

Furcsamód tényleg itt látom őket; a két faszobor: Mózes és Illés, a kép: Jézus. Az ősi oltárszerkezetből, amelyet a közeli pilisi gyülekezet ajándékozott a 18. század végén, már csak ez a két szobor van itt. A hozzáértők szerint éppen ezt a történetet ábrázolták a figurák. Talán volt még egy szobor, Jézusé, de az eltűnt. Helyette itt a dilettáns művész másfél századdal később készült festménye.

A tanítványok szobrai is megvannak, távol, a budapesti múzeumban, helyettük most itt vagyok én, tanítványként, Péterként, Jakabként, Jánosként: Uram, jó nekünk itt lennünk!

Az evangélikus gondolkodásban ritkán jelenik meg Péter úgy, mint az egyház szavát kimondó egyedüli tanítvány. Itt azonban, talán éppen azért, mert olyan emberi és földhözragadt, a mi szavainkat, vágyainkat mondja ki: jó nekünk itt lennünk!

Nem is csoda! A dicsőség mindent áthat, a fények káprázatosak, a színek nem is a szem, hanem az agy legmélyéig hatolnak. Nincs a szokott hétköznapi kapkodás. Csend van, méltóság van. A csendben végül megszólaló, mindent átható hang – „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, reá hallgassatok!” – ráadásul egyértelműséget is teremt. Mózes van itt, a törvény embere, és Illés, Isten üzenetének hordozója. És itt van Jézus, az Isten Fia. Nincs értelme a hitnek, tudás van. Nincs értelme a botorkálásnak, megérkeztünk. Jó nekünk itt lennünk.

Bár meg lehetne őrizni a pillanatot! A dicsőségnek ezt az áradását. Az emlékek azonban eltűnnek, a szépség fakul, a dicsőség lehull.

Vízkeresztnek is vége. Mára a legtovább megtartott karácsonyi díszletek is lekerültek már. Tavaszias télben vittem ki a kertbe a gyökeres karácsonyfát, hadd éljen kint, a társai között. András, a helyi erdőmérnök lep meg vele minden évben. Egyszer csak ott áll a kis, vödrös fenyő az ajtóban; az ajándékozót nem is látom. A karácsony elmúltával aztán kikerülnek a kertbe. Már egész kis erdőt alkotnak, életem karácsonyai. Megnőnek, változnak, hatalmas fává nőnek.

Most itt állok, kezemben az ásóval, süt a nap, mélyül a gödör. Hány karácsonyom van még? Jó lenne megállni, megőrizni valamit az elmúlóból!

De Jézus nem enged sátrat építeni! A fény eltűnése a mondanivaló. Nem lehet megőrizni semmit abból, ami volt. Lehet hordozni a szépet magunkban, de nem lehet benne elvesznünk, megpihennünk. A Törvény köré épített sátor bírósággá vált, az Üzenet köré épített sátor dogmává. Jézus nem enged megpihenni.

Amikor felnéztek, már csak őt látták. Egyszerű, kopott, emberi a ruhája, már nem ragyog. Se Mózes, se Illés. Az ég bezárult. Tanítványként kell indulnunk együtt vele! Az úton széttörik a dicsőség, besározódik a szent, megaláztatik a magasztos. Az úton való elindulás mégis mindenből megmentő, halálból életet teremtő, örökkévaló.

A délutáni nap fénye millió szivárványként törik szét a csillár prizmáin keresztül a fehér templomfalon. Sokszor láttam már, mégis elkápráztat megint. A nap leszáll, a szivárványos csodának vége. Kezemben megcsördül a kulcs, ki kell innen mennem. A sűrű lombú fák közül felnézek az égre. Este lesz megint, aztán újra reggel.

Koczor Tamás