Evangélikusok

Már beszélgetésünk elején leszögezi, hogy nem igazán könyvtáros alkat: „Túlságosan sok bennem a nevelői tulajdonság, s csak kevéssé vagyok »szolgáltató« természet” – mondja dr. Mányoki János, aki kerek huszonöt éve az Evangélikus Országos Könyvtár munkatársa, 1989 óta pedig igazgatója. A jubileum alkalmából beszélgettünk vele.

– Kezdjük az elején! Honnan vezetett az útja az evangélikus egyház Üllői úti országos központjába?

– Kajárpécen, Győr közelében nőttem fel egykeként, csonka családban. Anyámtól erős népegyházi nevelést kaptam: folyamatosan jártam a templomba és a hittanórára. S mivel németül is a tisztelendő úrnál – Mitykó Zoltánnál – tanultam, közeli kapcsolat alakult ki közöttünk. Tizenhárom-tizennégy éves koromban hasznos beszélgetésekre került sor: hitről és történelemről. Gyermekkoromat az is gazdagította, hogy zongorázni a kedvesnővéreknél tanultam a római katolikus plébánián. A templomjárás és a zongoratanulás ugyan más-más dolog, de az én életemben mindegyik a családi fegyelem – és nem a gyermeki lelkesedés – megnyilvánulása volt. Isten azonban megadta, hogy ami kényszerből indult, szépen kiteljesedett, ezért a kezdetekre is őszinte szeretettel, kifejezett nosztalgiával gondolok viszsza. Régi, időközben elbontott parókiánk, de a katolikus plébánia emléke is eleven maradt bennem. Egy-egy falvédőt ma is szinte a szemem előtt látok, például: „Esti harang – Ne légy messze, Istenünk, mindenkoron légy velünk!” – Nem nagy vers, nem az a dolga; de benne van a lényeg.

– Ezek a korai élmények tehát nem múltak el nyomtalanul…

– Győri, Révai Miklós gimnáziumbeli érettségim, majd tizenegy hónapos katonai szolgálatom után jogi tanulmányokba kezdtem Budapesten. Egyetemi éveim nagyon sajátosan teltek el. Napközben bölcsész ösztöneimnek éltem az akkori – még a Nemzeti Múzeumban működő – Országos Széchényi Könyvtárban: rengeteget olvastam, szorosan véve máig autodidakta vagyok. Nem voltam képes szakosodni, mert egy-egy kultúrát valahogy mindig körbe szerettem volna járni: ha az egyik végén rendszeres teológiát olvastam, akkor a másik végén szépirodalmat. Őrült módszer, de az ösztöneimből folyt. Szerencsés vagyok, és örülhetek, hogy nem mentem tönkre, ami könnyen bekövetkezhetett volna olyannyira szakosodó világunkban. Másrészt ugyanezekben az években – pontosabban 1976-tól 1986-ig – a Lutheránia énekkarban módom nyílt arra, hogy Bach nagy oratorikus műveit belülről is megismerjem. A Deák téri bibliaórák szintén sokat nyújtottak: a 20. századi protestáns teológia főbb irányairól kaptam vázlatos képet.

Tehát igazán nem állítható, hogy az egyetemi éveket haszontalanul töltöttem, de való igaz: újra és újra jöttek a jogi vizsgák. Szinte csoda, hogy meglett a diplomám, hiszen a vizsgaidőszakon kívül gyakorlatilag semmit nem foglalkoztam a joggal. Ezért aztán sokat szorongtam: mihez is kezdjek?

– Miként került az evangélikus könyvtárba?

– A Deák téri bibliaórákon érzékelték a gondomat, s Takácsné Kovácsházi Zelma megkérdezte, nem volna-e kedvem az egyház könyvtárában állást vállalni. Végül is így lettem Papp Ivánné könyvtárvezető munkatársa. Akkoriban ketten voltunk főállásban. Nagyszámú cédulát gépeltem; tájékoztattam, kölcsönöztem, tanfolyamra jártam (Régi könyvek gondozása); két nagyobb kiállítás munkáiban is részt vettem, időnként pedig könyvismertetéseket írtam az Evangélikus Életbe. Főnökömre, Papp Ivánnéra máig tisztelettel gondolok vissza: soha nem kívánt lehetetlent, másrészt következetes és pontos volt.

Mai szemmel nézve szegényes viszonyok között léteztünk, s talán a szegényes viszonyokból is fakadt, hogy olyan gesztusokkal találkoztam, amelyek ma már szinte elképzelhetetlenek. Például az egyik olvasónk, dr. Miskolczy Gézáné bejött egy nyári napon, s közölte, hogy föllakkozza a könyvtár irodáit, mert látja, hogy rájuk fér. Szándékát meg is valósította. Kevésbé derűs emlék, hogy a könyvek visszaszerzése akkoriban is akadozott. Egy téli estén például az Új köztemető közepén, a sírásók szállásán kötöttem ki: Kőrösi Csoma Sándor dolgozatainak a Duka Tivadar-féle kiadását próbáltam meg visszaszerezni. Az érintett sírásó elnézést kért, hogy megvárta, amíg én keresem, s ígéretet tett: ha nem találja meg a könyvet, megvásárolja az akkor megjelent hasonmás kiadást. Szavát betartotta, ebben példaként szolgálhat…

– Nem gondolt-e arra, hogy állást változtat? Hiszen eredetileg mégis afféle mentőöv volt az Ön számára a könyvtári munka…

– Más könyvtárba semmiképpen nem mentem volna. Akkor már inkább tanítani, de ahhoz újra kellett volna kezdenem az egyetemet. A jogot tisztelem-becsülöm, néhány éve Iustitianus Institúcióit is elolvastam – már szabadon, kötetlenül –, de az életemet nem tudnám a jognak szentelni. Az elmúlt huszonöt év végül is kompromisszum. Ha van bennem valami alkotókészség – s remélem, hogy van –, akkor az bizony igen mérsékelten jelent meg a könyvtári munkában. Hiszen nem arról van szó, hogy megtaláltam a helyemet; legföljebb a biztonságomat találtam meg. Ezt nem panaszként mondom, hiszen – mint már említettem – sokkal rosszabbul is járhattam volna.

– Mikor lett a könyvtár igazgatója, és milyen fontosabb változások történtek időközben?

– 1989-ben, Papp Ivánné halála után vettem át a könyvtár igazgatását. Abban az időben – egészen 1996-ig – a teológia könyvtára is hozzánk tartozott. Mozgalmas évek voltak. Saját kezűleg költöztettük az Üllői útról a teológiára a soproni fakultás könyvtárát; mind a két helyszínen komoly belső átalakítások, iroda- és raktárkiképzések folytak. A teológuslétszám megnőtt, így az ottani könyvtárrészleg nyitva tartása jelentősen meghosszabbodott. 1996-ban a két gyűjtemény különvált, mivel a teológiának – már egyetemként – külön könyvtárat kellett működtetnie.

1. után anyagi szempontból fellendülést éltek meg az egyházi gyűjtemények. Létszámunk mégsem növekedett meg túlságosan. Az Üllői úton jelenleg hárman vagyunk; 118 ezer kötetünkhöz – és a második világháború óta felgyülemlő restanciánkhoz – képest ugyan kevesen, de legalább egy szűkebb időszakban sem kell senkit elbocsátanunk. Igaz, két munkatársam gyakran kényszerül tűzoltásszerű munkára, de a könyvtár működik, sőt talán szolid szellemi műhelynek is tekinthető.

– Mindeközben 2000 óta Ön szerkeszti egyházunk Credo című folyóiratát is.

– Dr. Hafenscher Károly ajánlott engem szerkesztőnek. Örültem a felkérésnek, de volt bennem némi kétely, hiszen addig nem végeztem hasonló munkát. A folyóirat jellegét aztán fokozatosan megváltoztattam. A Credo jelen formájában – minden gyöngesége mellett – alapjában igényes folyóiratnak mondható; az pedig nem titok, hogy igényes folyóiratot olvasni munka és áldozat. A mostani, viszonylag testes tanulmányok esetenként talán fárasztóak, egy darabig azonban remélhetőleg megőrzik értéküket. Legföljebb akkor fordulnék el tőlük, ha olyan esszéket tudnék közölni, amelyeknek valódi szépprózai értékük is van. Ilyeneket azonban nem könnyű keríteni. Másrészt alapigazság, hogy a korszerűség nem a témában, hanem a szemléletmódban rejlik. S egyáltalán nem vagyok abban bizonyos, hogy egyes, sokat rágott kérdéseket a Credóban is elő kell vennünk: túlságosan nagy a veszélye annak, hogy szószaporításba és látszattevékenységbe fúlunk. Ellenben nagyon fontosnak tartom az egyetemes vallástörténetre és az egyetemes egyházra történő kitekintést. Két nagy kísértést látok a magyar evangélikus egyházban: az egyik a beszűkülés és az önsajnálat – ezek talán minden kisebbséget próbára tesznek –, a másik a feltűnési, nyüzsgési viszketegség, ugyancsak a kisebbségi voltot kompenzálandó. Mindenesetre a Credo ezt a két nyomorúságot megpróbálja távol tartani. Komolysága és távlata föltétlenül van.

– Néhányan csodálkoznak azon, hogy a Credóban rendszeresen olvashatunk modern török verseket és elbeszéléseket.

– Az evangélikusság a 20. században nagyjából magyar nyelvűvé lett, míg gyökereihez gyakran felemás módon, bizonyos aránytalanságokkal viszonyul: német, szlovák, vend és zsidó elemeit véve ezen a helyzeten nincs mit csodálkozni. A Credo viszont magyar egyházi folyóirat, s a műfordítást egyházi folyóirat számára szinte optimális lehetőségnek tartom; ennek okaira – hely hiányában – nem térek ki. Amikor finnségi és török műfordításokra építek, egyrészt jellegzetes módon erősítem a folyóirat magyar jellegét, másrészt finoman jelzem, hogy nincsen olyan erős „saját hidunk”, mint a reformátusoknak. A dolog többi része irodalom. Törökből ugyan magam is fordítok, és a török nép alkotókészségét mélyen tisztelem, de semmi elfogultság nem fűt.

– Meg tudná-e mondani, hogy mit tart a legrosszabb és a legjobb tulajdonságának?

– Ha meg tudom ítélni, tépelődő és fegyelmezetlen vagyok, ami rossz. Másrészt – úgy hiszem – van fantáziám és arányérzékem: ez jó. E tulajdonságokból is fakad, hogy gyakran hiányzik belőlem a lelkesedés, amikor körülöttem lelkesednek, míg az örömeimet sokszor nem tudom megosztani másokkal. Maga a helyzet tanulságos, csupán ezért említem.

– Úgy hallottam, hogy ötvenedik születésnapja és az Evangélikus Országos Könyvtárban való munkába állásának huszonötödik évfordulója csaknem egybeesett.

– Igaz. Az én számomra 2006 nem volt közönséges esztendő. Egykor azt olvastam – mára bizonyára avítt adat –, hogy a fennmaradt csontleletek alapján legföljebb két ősemberről állítható, hogy betöltötte vagy legalábbis megközelítette az ötvenéves kort, ami akkoriban felső határ lehetett; ma pedig ez a születésnap világossá teszi, hogy már kifelé indulunk…

Az elmúlt évtizedben viszonylag sokat utaztam, s szemüvegemet kezdetben csak utazásaim során tettem az orromra. Aztán a szemorvosnő így oktatott: „Uram, nincs érdekesebb utazás, mint maga az élet. Hordja csak állandóan!” – Szót fogadtam neki, mert igaza volt.

– J –