Keresztény szemmel
Ne tétovázz, ha Isten hív!
Kedves emlékként él bennem, amikor az akkor még esztergomi szeminarista, Papp Zoli megszólított a máriaremetei majálison, látva, hogy a kispapok sátránál őgyelgek: „Csak bátran, szabad a bemenet.” „Túlkoros vagyok én már” – válaszoltam. „Sohasem késő” – mondta ő, és még ki tudja, mit mondott, amit azóta már elfelejtettem. Ám a lényeget nem felejtettem el; hogy fontos vagyok számára, akárcsak a templomok végében álló fiatalemberek, akik a szentélybe vágyakoznak – talán titkon, maguknak sem bevallottan. Hogy miért vagyok, miért vagyunk fontosak a ma már pestszentlőrinci káplánnak? – most, évek múltán kérdezem tőle.
– A kérdésben felidézett emlék körülbelül három éve történt, mikor még az esztergomi szeminárium növendéke voltam. Akkor is és most is nagyon fontos számomra a hivatásom. Ha valamit szeretsz, ha valami nagyon megfog, ha valami fontos és élmény a számodra, azt szeretnéd megosztani mindenkivel, szeretnéd, ha mindenki érezné, mi van benned, mit élsz át, és a szíved mélyén örülnél, ha ő is átélhetné. Sokaknak csak mesél az ember a hivatásbeli élményeiről, örömeiről. Van, aki megért, van, aki együtt örül, van, aki megemeli szemöldökét, és értetlenül néz. Ha olyannal találkozom, aki talán csak titkon, de maga is vágyik erre a hivatásra, hogyne lenne fontos a számomra, hogy ez beteljesedjék, és a valóságban is osztozhassam vele az Isten hatalmas ajándékával és kegyelmével, melyet a hivatáson keresztül ad.
Akkor még kispap voltam, még csak meghívásomból adódó, s nem a szolgálat gyakorlásából adódó istenélményeim voltak. De bennem élt, ha most ennyire megtapasztalom az Isten szeretetét, mi lesz akkor, mikor már papja leszek. Ilyenkor természetes, hogy ott van az emberben: gyertek, készüljünk együtt, tapasztaljuk meg együtt… „Sohasem késő”, csak el kell kezdeni, csak igent kell mondani…
Most már pap vagyok. Igaz, nincsenek mögöttem évtizedek, mindössze csak másfél év. De fantasztikus dolog papnak lenni. Fantasztikus dolog kimondani az átváltoztatás, a feloldozás szavait, tapasztalni a papság által kapott kegyelmeket. Most már még bátrabban mondom, érzed a hívást, gyere, mondj igent…
– Ha már ennyire fontosak vagyunk, mit teszel még értünk?
– Az én hivatásom az oltár mellől indult. Ötéves voltam – kezdő ministráns –, mikor először született meg bennem a papság gondolata. Engem a ministráláson keresztül szólított meg az Isten. Az a tapasztalatom, hogy a ministráns fiúk 98%-ának megfordul a fejében a papi hivatás gondolata. Igyekszem az egyházmegyei ministránsprogramokon keresztül erősíteni az ilyen fiúkban a hivatás gondolatát.
Ha valakin megérzem, hogy esetleg szólítja az Úr, óvatosan, talán több beszélgetés után megpedzem, nem gondolt-e arra, hogy… Érdekes módon eddig majdnem mindenkinek „de” volt a válasza. A következőkben pedig nyitott vagyok arra, hogy együtt gondolkodjunk, készüljünk, imádkozzunk hivatásáért.
Az az érzésem, nem kevés az olyan ember, aki csak a megszólításra vár, arra, hogy valaki megadja a „kezdőlökést”, arra, hogy ezáltal felismerje: nemcsak benne fogalmazódott meg ez a kérdés, hanem mások is látják benne a hivatást.
– Pillanatnyilag vannak-e reményt keltő hivatások ismeretségi, illetve ami azzal egyenrangú, baráti körödben?
– Igen, Istennek hála, vannak. Az elmúlt másfél évben, mióta pappá szenteltek, többen megkerestek személyesen vagy e-mailben, esetleg telefonon, régebbi ismerőseim, valamint a vezetőképzőn részt vett ministránsok közül ilyen vagy ehhez hasonló kérdésekkel: „Az az érzésem, hogy engem az Isten papjának hív. Te hogy tapasztaltad meg az ő meghívását, hogyan érezted meg, hogy valóban ez az út, amin járnod kell? Szerinted mit tegyek? Hogyan jutok el a papságig?” Ezeket az embereket foglalkoztatja a hivatás gondolata. Vannak fiatal, általános iskolás ismerőseim is, akik a papság felé kacsingatnak. Őket látva nem félek attól – amit oly sokan mondanak –, hogy kevés a hivatások száma. Inkább kevés az, aki mer igent mondani.
– Tapasztalatomból származó meglátásom, hogy nem annyira hivatásokért kéne imádkozni, Isten ugyanis elégséges számút hív meg szolgálatára, hanem „a” hivatásokért, azok hűségéért, helytállásáért, egyáltalán útra kelésükért a szeminárium felé. Vagy tévednék?
– Úgy érzem, igazad van. A hivatások felismeréséért, a meglévő hivatásokért kell imádkozni. A már felszentelt emberekért, hogy igazán jó példát éljenek a hívek elé, hiszen a vonzó példa a hivatásokat is erősíti. Az elsődleges hivatásébresztést és hivatásgondozást is az előttünk élő pap élete adja. Ha csak a saját hivatásomra gondolok, abban, hogy pap lettem, nagyon nagy része van az előttem álló jó papi példának.
– S amit még elmondanál – akár üzenetként is – a bátortalanoknak.
– Bár a világ nem ad jó példát a döntés, az elköteleződés, a hűség területén, ti merjetek igent mondani Jézus meghívására. Az apostolok nem hezitáltak, azonnal követték Jézust. Ma az embereknek szükségük van jó lelkipásztorokra. Ne késlekedjetek, ne várakoztassátok az Urat és azokat az embereket, akik rátok várnak.
Szeminarista koromban egy idősebb kanonok atyától hallottam: „Gyertek, merjetek igent mondani! Nemcsak a híveknek, de nekünk, papoknak is szükségünk van rátok. Egyrészt hogy legyen kiknek átadnunk a helyünk. Másrészt ha nem jöttök, nem válaszoltok igennel a meghívásra, ki lesz, aki bennünket ellát szentségekkel, ha »szükséget szenvedünk«?”
Ne tétovázz, ha Isten hív!
Tárnoki András