On-line plusz

2006. december 25-étől a vadosfai evangélikus gyülekezet keresztyén életünk egy élő példáját gyászolja Böröcz Sándor sokáig méltatlanul és alaptalanul mellőzött lelkész testvérünk halálával. A család gyászát és fájdalmát átérezve fájó szívvel vettünk búcsút Sándor bácsitól 2007. január 13-án a vadosfai templomban, és kísértük hamvait utolsó földi útjára feleségének Szentgyörgyi Horváth Idának hamvaival együtt a vadosfai temetőbe.

Sándor bácsi nemcsak életében, szolgálatával és életszeretetével, Isten ajándékaira minden körülmények között rácsodálkozni tudó és akaró szemléletével adott példát és segítette a gyülekezetet; hanem halálakor is, amikor a család koszorúmegváltást hirdetett temetése alkalmából a Vadosfai Evangélikus Gyülekezet javára. Tisztelettel és Isten iránti hálával köszönjük meg első renden a családnak, majd azután minden gyászolónak a 273.975,- Ft perselybe dobott adományt, valamint a mai napig (2007 január 19.) a gyülekezet folyószámlájára érkezett 15.000,- Ft adományt. Isten áldja meg az adakozókat és adományaikat! Isten áldja meg Sándor bácsi emlékét, példáját, hogy sokaknak útmutatója lehessen ezután is Krisztusra mutatásával!

A temetés kapcsán elgondolkodtam azon, hogy mit is jelent valóban kegyelettel emlékezni. Általában koszorúval és virágokkal érkeznek emberek a temetésre, hogy tiszteletüket fejezzék ki az elhunyt felé, és részvétüket a családnak. Szép és tiszteletre méltó szokás. De vajon ez a kegyelettel való emlékezés? Beszélgetve néhány gyülekezeti taggal azt láttam meg, hogy ami szép és tiszteletreméltó az egyik oldalról, az a más oldalról nézve megkötöző is lehet. Mert a temetés kapcsán érkező koszorúk szalagjaira figyelni is kell. Vajon ki hozta őket? Hogy azután – ha az élet és halál Ura úgy akarja – vissza adjam úgymond én is, ne feledkezzem el én se koszorút vinni a család egy hozzátartozójának temetésére. Ezt kívánja a tisztesség. Valóban kegyelet tehát az, amikor megállunk koszorúnkkal vagy virágainkkal a sírok mellett? Bizonyára és reménység szerint legtöbben a szó nemes értelmében tisztelettel akarnak emlékezni, és együttérzésüket kifejezni.

A mai világban azonban fontosnak tartom Böröcz Sándor lelkész testvérünk és családjának a temetés alkalmával is megmutatkozó példáját! Koszorúmegváltást hirdettek. Nem volt rengeteg virág, de a temetés a maga egyszerűségében talán még szebb így. És bizonnyal nincsenek hátsó szándékok, melyek elvárnák, hogy viszonzásra találjon cselekedetük. Hiszen ki is várhatná el, hogy a családból bárki is megjegyezi mind az 500 résztvevőt személy szerint, hogy viszonozni is tudják kegyeletüket. De van – és keresztyén szemmel nézve számomra ez a legfontosabb – még a gyászban is hála és segítség nyújtás. Példamutató módon éppen a gyászoló család részéről, és hozzá kapcsolódva a gyászoló gyülekezet részéről. Hála, mellyel ilyen módon is kifejezik köszönetüket Isten iránt. Ő adott nekünk valakit. Mi mást adhatnák köszönet képen Istennek mi, mint abból egy keveset, amit Ő adott nekünk. Segítségnyújtás pedig azok felé, akiket a koszorúmegváltás összegével segítenek. Sándor bácsi életében sokunkat megszégyenítő módon minden tőle telhető anyagi erejével segítette gyülekezetünket. Köszönet érte! Utoljára temetésén adott példát sokak számára.

Példa? Igen! Hiszen nem csak lelkésznek és családjának, hanem mindenkinek lehetősége van arra, hogy Isten iránti háláját ily módon fejezze ki. Nem feltétlenül egy gyülekezetet támogatva! Lehet bármely más célra is. Például rákos betegek javára, vagy éppen árvízkárosultak megsegítésére. Esetén talán éppen a temetés kapcsán nehéz anyagi helyzetbe kerülő gyászoló család számára. Amikor oly szüksége van sokaknak, egyéneknek és közösségeknek az anyagi segítségre, számomra elgondolkodtató, hogy helyesen gyászolunk-e, helyesen nyilvánítjuk-e ki minden esetben kegyeletünket temetések alkalmával.

Sándor bácsi életének példáját éppen úgy, mint e földi világból való búcsúztatásának példáját mindenkinek figyelmébe ajánlom! Az előzőt azért, hogy rövid kegyelmi időnket tudjuk mi is Istenre figyelő, neki engedelmeskedni akaró szívvel élni. Az utóbbit pedig, hogy amikor elhív minket Urunk, akkor legyünk abban is Istennek tetsző! Hiszen semmit sem vihetünk magunkkal. Hát segítsük az ittmaradottakat: gyülekezetet, betegeket, rászorulókat.

Rác Dénes