On-line plusz

1987-ben metsző hideggel búcsúzott a január. A kővé fagyott földet hó takarta és a téli ég alatt zúzmarás fehéren dideregtek a fák. Az alvégi temetőben két koporsó fölött hangzott az igehirdetés majd sokan mondták el szeretetteljes szavaikat: lelkésztársak, más felekezetek lelkészei, közéleti személyiségek, barátok, ismerősök, a gyülekezet tagjai búcsúztak Fürst Ervin egykori orosházi lelkésztől és feleségétől … Kifürkészhetetlen kegyelmével az Úristen néhány nap különbséggel hívta haza őket, így egyiküknek sem kellett magára maradnia a gyász fájdalmával… A fagyos hantot elborították a kegyelet és szeretet virágai… Lassan eloszlott a tömeg…A jeges szél átjárta testünket-lelkünket, üveggé dermesztette a friss virágszirmokat és tovasuhant a téli alkonyatban.

Húsz év múltán mi öten, gyermekeik - családi körben és a gyülekezet közösségében is – hálát adunk földi életükért, emlékezünk rájuk.

Minden család története, minden emberélet soha nem volt és soha meg nem ismétlődő események sajátos láncolata, váltakozva előbukkanó új, meg új élmények, gondolatok, hangulatok kimeríthetetlen forrása. A mostani évforduló sokmindenre emlékeztető, múltidéző alkalom….

Édesapánk a Tátra tövében, a Szepesség egyik kedves, szép kisvárosában: Szepesolasziban látta meg a napvilágot, pontosan a 19. és 20. század fordulójának évében, 1900. novemberének 18. napján… Német ősei valamikor a 13. században, csoportosan érkeztek, hogy benépesítsék, szorgalmas munká-jukkal felvirágoztassák az elnéptelenedőben lévő szepesi városokat. Új hazájukban generációkon ke-resztül megőrizték nevüket, nyelvüket, de lelkükben igaz magyar hazafiakká lettek.

A kisvárosi polgári otthonban, szülei gondoskodó szeretetének boldog biztonságában teltek gyer-mekévei. Három kisebb fiútestvérével kirándulások, családi ünnepek és közösségi események élmé-nyeiben osztozhatott, de olykor egyedül maradt gondolataival. Felejthetetlen órákat töltött nagymamájával, kettesben, mesék világába merülve, vagy az evangélikus énekeskönyv énekeit közösen énekelgetve.

Érettségije évében édesanyját, két évvel később édesapját is elveszítette. Akkor már a Teológiai Akadémia hallgatója volt, Budapesten. Közben Trianon elrabolta szülőföldjét. Már csak útlevéllel mehetett haza, mint aki vadidegen országba látogat. A boldog család széthullott. Kisebb testvéreiről átmenetileg rokonok gondoskodtak. Ő, alig 20 évesen egyedül indult tovább a maga útján...

A tanulás éveiből az utolsó kettőt Halléban töltötte. Raffay Sándor püspök 1924. május hó 13. napján a Deák téri templomban lelkésszé avatta.

Hamburgban két évet töltött a kikötői gyülekezet missziói lelkészeként. Itthon falusi és városi gyülekezetekben egyaránt bebizonyította felkészültségét, sokoldalú tudását, szónoki képességeit A budavári gyülekezet helyettes lelkésze volt, amikor megtalálta élete párját: Szerémi Ilonát, egy budai tanárházaspár tanítónő leányát. Esküvőjük a Bécsi kapu téri templomban volt, 1932-ben.

Szentetornya gyülekezete, szeretettel és megbecsüléssel vette körül újonnan választott lelkészét és feleségét. Vasárnaponként megtelt a templom és a hétköznapi alkalmakat is sokan látogatták. Hamarosan a szomszédos Orosházán is megismerték, és 1934-ben – Kálmán Rezső elhunyt lelkész helyére – megválasztották. A szeretetteles fogadtatás szép megnyilvánulásaként lovas fogatok hosszú sora várta a község határánál. Ezek kíséretében érkezett – feleségével és gyermekével együtt – a templomhoz.

Lelkes, értékes gyülekezeti munka…gyarapodó család…a lelkésztársakkal való jó együttműködés.. nehéz évek után a révbe érkezés nyugalma következett. Hivatástudattal végzett szolgálatában tisztelet és megbe-csülés vette körül. Igehirdetéseit szívesen hallgatták.

A „boldog békeévek” nyugalma vihar előtti csendnek bizonyult. Hamarosan, hirtelen lecsapott a világégés… Jöttek a háborús évek… A frontra vitt katonák elárvult, egyre több esetben valóságosan is árván maradt hozzátartozóit mivel is lehet vigasztalni?.. Mások fájdalma bántotta őt is. A mindennapok egyre nehezedő terhei egyaránt sújtottak mindenkit, a lelkészcsaládok sem voltak kivételek.. Immár négy gyermeket kellett ellátni… Budapesten nevelkedett felesége tökéletesen helytállt a vidéki élet másfajta körülményei között. Kitűnő háziasszony, jó családanya, és türelmével, szelíd, mégis erős lelkével igazi társ volt a legnehezebb időkben is.

Egyre fenyegetőbb háborús hírek érkeztek, és jött a hitleri megszállás.. Mit várhat a náci hatalom egy német származású magyar embertől, akár lelkész, akár nem az?

Szolidáris magatartást, együttműködést! Amikor ennek – nagyon is határozottan és leplezetlenül kinyilvánított - ellenkezőjét tapasztalja, akkor ellenséget kiált, és gyanakvással kíséri minden lépését… Hát még, ha kitudódott volna, hogy az üldözöttek iránt érzett őszinte együttérzése túlment az észszerűség és óvatosság határán… Isten kegyelméből titokban maradtak az orosházi Zsidó Hitközség elrejtett kegytárgyai, egészen a háború végéig…

1945 október hatodikán, szép, napsütéses kora őszi vasárnap délelőtt nem az ég dördült meg! Ágyúk, és bombák robaja rázta meg a levegőt, a házakat és a lelkeket!. Aki tehette, rohant a pincébe, óvóhelyre…Másnap hajnalra nagy csend lett, és ezt a dermedt csendet a virradat homályából előbukkanó, szokatlan öltözetű idegenek hangos „davaj” kiáltása törte meg… A németek helyét elfoglalták az új megszállók… Hamarosan kiderült, hogy a Fürst név – német hangzása okán – veszedelmes ellenséget sejtet. Ismét gyanakvás kísérte, most már a másik oldalról. Mivel igazságérzete minden elnyomást egyaránt elutasított, tartózkodó távolságtartás bástyája mögé vonult és minden erejével hivatásának élt. Ötödik gyermekük születése a nehéz idők ellenére új fényt hozott a családba.

1956 ígéretes napjai felcsillantották a régen áhított szabad, független Magyarország reménységét, de az álom hamar porba hullt és egyre rosszabb idők következtek, annál is inkább, mert a politikai hatalom folyamatosan beleszólt az egyházi életbe, korlátokat állított és megszabta a kötelező hala-dási irányt. Aki ezt nem tartotta be, könnyen részesülhetett megtorlásban. Fürst Ervin ezek közé tartozott. Miután lelkészi tevékenységében kivetni valót nem találhatott az Állami Egyházügyi Hivatal, csak betöltött 60. életéve – mint a világi munkaviszonyokra vonatkozó hivatalos nyugdíjkorhatár – adott indokot a félreállításra.

A gyülekezet által erősen támogatott kérésére, egyetemi hallgató két fiára, és ötödik, még kiskorú gyermekére való tekintettel két év „haladékot” kapott…

1962-ben eljött a búcsú órája… Istentől kapott, genetikus adottsága volt a korához képest fiatalos megjelenés és szellemi frisses-ség. Nehezen dolgozta fel a hirtelen támadt ürességet, hiszen hivatása élete értelmét jelentette. Az egyházfenntartási járulék beszedését vállalta, ez egyben családlátogatási alkalmat jelentett… Keserűségét enyhítette, hogy továbbra is megtapasztalhatta az emberek szeretetét és megbecsülését. A mindennapi élet gyökeresen megváltozott. A szűkös nyugdíj pótlására mindketten nyelvórákat adtak. Örömüket unokáikban lelték, egy dédunoka születésének és cseperedésének is örülhettek.

Több mint két évtized folyt le az idő homokóráján. Az 1986. év meghozta azt a napot, amikor Szepesolasziban, édesapánk szülői házának kapujában, szüleink mellett ott állhattunk mind az öten, gyermekeik. Nem gondoltuk akkor, hogy ez egyben életük utolsó éve… Két hónap különbséggel mindketten baleset miatt kerültek kórházba, és többé nem épültek fel…

Hisszük, hogy nekik „eltétetett az igazság koronája”.

Fürst Enikő