Evangélikusok

Százharmincöt évvel ezelőtt választották meg az első magyar földrajzprofesszort, Hunfalvy Jánost a Magyar Földrajzi Társaság elnökévé; ugyancsak 1872-ben alakult meg a budai polgári társaskör, melynek első elnöke lett. Haláláig, 1888-ig ő töltötte be mindkét tisztet. Okot ad az emlékezésre az is, hogy az európai hírű földrajztudósról nevezték el Buda első kereskedelmi középiskoláját, amely az 1926/27-es tanév óta nemcsak a nevét viseli a kör örökös tiszteletbeli elnökének, hanem emlékezetét is őrzi.

„A jelenkort sokszor vádolják azzal, hogy egészen az anyagiságba merült, hogy ki-ki csak pénzt hajhász, s egyedül azon kincsek után törekszik, melyeket a tolvajok ellophatnak s a molyok fölemészthetnek.” – Gondolná-e valaki, hogy másfél százados e mondat? Hunfalvy János 19. századi tudós pedagógustól származik. S folytassuk is az ő tollából való mondattal! Az a nemzet, „amely a tudományoktól közvetlen anyagi nyereséget vár, s csakis azokat véli felkarolandónak, melyek neki legnagyobb hasznot látszanak ígérni, valamirevaló tudományossággal és irodalommal sohasem fog dicsekedhetni”. Elanyagiasodott, elgépiesedett, száguldó világunkra teljesen illik e „kép”.

Hunfalvy János 1820. június 9-én született egy felvidéki evangélikus német ajkú közösségben, Nagyszalókon. (Később negyedszázadon át töltötte be a budai ágostai hitvallású evangélikus egyház felügyelői tisztét.) Hatalmas utat tett meg az egyetemi katedráig és az európai hírnévig. A gazdaságföldrajz megalapozójaként sokat tett a tudományok népszerűsítéséért, iskolák létrehozásáért. A Ponty utcai középkereskedelmi iskola megszületéséért is eredményesen fáradozott. Kiváló szakmunkáival – amelyek a kor legszínvonalasabbjai voltak –, tanítói munkásságával, tankönyveivel, egyetemi előadásaival, fordításaival példát állított a tettekben megnyilvánuló hazafiságból. Legfontosabb törekvése az volt, hogy a magyar szellemi termékek méltóan megjelenhessenek külföldön, hűen tükrözzék hazánkat, a színvonalas kinti tudományos munkák, eredmények pedig idehaza is ismertté váljanak.

Gazdasági téren is a haza ügye vezérelte. Úgy tartotta, magyar termékekkel kell megnyerni a kinti „piacot”, azaz hazánknak be kell kerülnie a nemzetközi kereskedelem vérkeringésébe. „Idegen tőke – legfeljebb a szunnyadozó erőket ébresztheti, s a nemzeti jóllét forrásait nyithatja meg, de magába véve naggyá, virágzóvá és boldoggá egy nemzetet nem tett még, s nem is fog tenni soha.”

Kultúránkról, szokásainkról, eredményeinkről tájékoztatni kell a külvilágot – vallotta, de még ennél is fontosabbnak tartotta a tudásalapú társadalom létrehozását. S bár ez a gondolat új keletűnek tetszik, mint láthatjuk, nem az. Példát mutatott az egész életen át való tanulásban és népszerűsítésében is. Szükségesnek tartotta a tudás megbecsülését. Életével is igazolta: itthon és külföldi egyetemeken tanulni, hazahozni a tudást, a megszerzett tapasztalatot és idegen nyelveket ismerni nemcsak hasznos dolog, hanem kötelességünk is. (Ő maga tucatnyi idegen nyelven beszélt, több nyelven írt, és sokból fordított is.) Számtalan tanulmányában, értekezésében mind-mind azt hangsúlyozta, hogy „minden tudomány kimeríthetetlen; azért tanulni kell folyvást az egész életen át”.

S talán nem haszontalan – különösen tanulóifjaknak – e két idézet, amely bátyjától származik ugyan, de Hunfalvy Jánossal kapcsolatban hangzott el nyilvánosan: „Igyekvés meg munka fejlesztik az embert…” „A kötelesség komoly, dísze nem látható, mert benső…”

1. november 25-én lett Hunfalvy János a késmárki líceum második jogi tanszékének tanára. A beiktató beszédet testvérbátyja, Hunfalvy Pál mondta. Ebből idézünk még két lélekszorító mondattöredéket, amely megszívlelendő – akár egy életen át is: „A kötelesség áldozatot kér, melyet csak a magába rejtekező öntudat fizet meg.” „Kebledben a kötelesség oly hangosan s oly követelőleg szóljon mindig, hogy az elnyomorító munka, melyet kedvéért magadra vállalsz, csekélységnek látszassék…”

Munkaereje teljében, 1888. december 6-án hunyt el Budapesten, családja körében, otthonában. Ma már csak a hely, a fal egy része és nyomokban a kerítés emlékeztet egykori lakhelyére – a már életében is a nevét viselő utcában, nem messze a róla elnevezett iskolától. Kortársai szemében ő volt a magyar földrajztudomány versenytárs nélküli vezéralakja.

Pagurka Anna