Keresztény szemmel

Nincs kettő… S úgy tűnik, hogy egyre kevésbé is lesz. Ez az esztendő sokak számára hozott igazi – ha nem is egészen önként vállalt – böjtöt. Amire tavaly még kettő jutott, idén már alig lesz talán csak egy is. Az országban, családban, egyházban egyaránt falatozik a szűk esztendő sovány tehene – s bár étvágya nem lankad, alakja mégis egyre aszottabb. Egyházunk, gyülekezeteink, iskoláink, szociális intézményeink ezekben a hetekben készítik az előirányzatokat, de az már mindenki számára világos, hogy mindenre kevesebb lesz, mint eddig.

Közeledik az őszinte számvetés ideje – s nemcsak az ünnepi rendben az egyházi naptár szerint, hanem életünkben, egyházi életünkben is. Sok fejezetben még el kell számolni a múlttal, mert visszaköszönnek a régi mulasztások, elsikkasztott ügyek, tervek, beszélgetések, erőfeszítések, összefogások, tanúságtételek. A tervezéshez viszont azt kell tudnunk, hogy hol is állunk valójában, mivel és kivel lehet számolni, de azt is, hogy milyen jövőképbe akarunk és tudunk befektetni – anyagi és emberi forrásokat egyaránt.

Ami tényleges erőnket jelenti a társadalomban, hiába is említjük a bűvös háromszázalékos népszámlálási arányt vagy éppen a bizonyos ügyekben megnyilvánuló, akár kedvezőbb számokat, valós erőnk ennél kevesebb. Lehet ezt természetesen finomítani azzal, hogy a passzív evangélikusokat és a szimpatizánsokat aktívvá kellene tennünk, a tapasztalat azonban mégis azt mutatja, hogy nem tesz ki ennyit az egyházunkat életükkel és tehervállalásukkal is támogató testvérek száma. Ezért nyíltan ki kell mondanunk: nincs és nem is lesz kettő egy nélkül, azaz nem terem egyházunkban egy újabb százalék a népességből egy már meglévő százalék aktív szolgálata nélkül. Ezen testvéreink iránt viszont azzal is ki kell fejeznünk megbecsülésünket, hogy nem hagyunk kétséget őszinte bizalmunk felől, ha egyházunkért készek tenni valamit.

Azt is világosan ki kell mondanunk, hogy mindez igaz az anyagiakra is. Miután az őseink saját pénzéből emelt és fenntartott egyházi javakat rövid úton elvették évtizedekkel ezelőtt, szerény ellentételezésként pénzügyi segélyekkel tápláltak bennünket állami köldökzsinóron – mindez talán arra volt mindmáig elegendő, hogy ne vesszen el mindaz, ami megmaradt. Ezután talán még arra sem lesz. Építeni, gyarapodni, egyről a kettőre lépni bizonyosan nem tudunk úgy, hogyha most elolvad az egy is. Nem pusztán játék a szavakkal, hogy ha minden evangélikus élne személyi jövedelemadója egy százalékának felajánlásával – amely semmiféle további személyes többletvállalással nem jár, csupán egy rendelkező nyilatkozat kitöltésével –, már azzal is könnyebben lehetne kettőre jutni az eddigi egyről.

Az elmúlt esztendő választásai nyomán egyházunk szinte minden területén új testületek, tisztségviselők, munkaközösségek jöttek létre. Az országhoz hasonlóan érezzük mi is, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltozás után sok mindent új megvilágításban, valósabban látunk, mint egykori várakozásainkban, álmainkban. Alaposan megváltozott – és sokszor a korábbiakhoz képest sem előnyére – a világ körülöttünk, más lett evangélikus közösségeink, testvéreink élete, mindennapi várakozása is.

Sok-sok nyilvánvaló tapasztalatból tudjuk, hogy nem csupán az eddigiek folytatása a feladatunk, hanem együtt kell gondolkodnunk, egyezségre kell jutnunk evangélikus egyházunk jövőképéről is. Milyen egyházat szeretnénk, milyen egyház lenne igazán a miénk évek, évtizedek múlva? Milyen egyházban tudjuk elképzelni, hogy gyermekeink és unokáink – akik talán ma (még) nem járnak templomba – szívesen gyűlnek oda Isten igéje köré? Ennek kell meghatároznia a tervezést, a munkát, a szívós felkészülést. S ebben minden építő kézre szükség lesz – gyülekezetekben, iskolákban, szeretetintézményekben, zsinati bizottságokban, presbitériumokban, egyházi munkaterületeken.

Emberi közösségekben, energiában, tettvágyban talán még ínségesebb időket élünk, mint anyagiakban. Meg kell tehát fújnunk a kürtöt, a gyülekező jelét. Mert szükségünk van azokra is, akiket eddig nem találtunk meg. Meg kell találnunk a közös hangot, a közös munkát, a közös célt a jövő egyházáért. Hiszen tudjuk, nincs és nem is lesz kettő egy nélkül. Olyan egyháznak kell lennünk, amely akarja és képes is megszólítani az egyest, a belül és kívül állót, ahol van és lesz helye egynek, kettőnek, háromnak…

Dr. Korányi András