A vasárnap igéje

HATVANAD VASÁRNAPJA – Ézs 55,6–11

Isten és ember útja egészen más irányba halad. Az első „elbújás” óta gondosan ügyelünk is rá, hogy ne keresztezzék egymást útjaink. Mindeközben mi, jó keresztények, akik úgy gondoljuk magunkról, hogy többé-kevésbé az Isten útját járjuk, „szent haraggal” szemléljük az emberiség elrontott útjait. A napnál is világosabban látjuk, hol tévedt el végletesen, és hol téved le folyamatosan a bűnös világ az egyetlen igaz útról. Éles szemmel vesszük észre az értékvesztés, a hamis istenek bűvkörében élő, bűnös világ tévútjait. És persze némi önérzettel – bár a kötelező keresztény szerénység szabályainak engedve csak alig hangoztatva – állapítjuk meg: de jó, hogy mi már egészen más utakon járunk!

A böjti időszakot megelőző vasárnapok jellegükből adódóan mintha ezt az érzést akarnák erősíteni bennünk. Mi már nagypéntektől és húsvéttól számítjuk visszafelé az időt (még hatvan nap), a világ közben még a farsangot üli. Mi már a kereszt és az üres sír felé tekintünk, a világ pedig még mindig a sehova se vezető szórakozás tévútját járja.

Megszoktuk, hogy a böjti időszakban – vagy rá készülve – illendő szembesülnünk bűneinkkel, de valahogy mindig könnyebb az emberiség, a világ, egy ország, egy társadalom bűneit elítélnünk ehelyett. Most mindezt mégse tegyük, ne bántsuk a világot. Ne kérjük rajta számon a mi ürességünket, ne hárítsuk rá annak a felelősségét, hogy mi magunk sem tudunk mit kezdeni azzal az úttal, amelyre világos, egyértelmű elhívást kaptunk.

Az ézsaiási igehirdetés sem Babilonhoz szól, nem a társadalom többségét alkotókhoz, nem azokhoz, akik nyilvánvalóan semmibe veszik az Úr akaratát, akik nyilvánvalóan nem az ő útjain járnak. „Keressétek az Urat, amíg megtalálható! Hívjátok segítségül, amíg közel van!” (6. vers) A biztatás egykor azoknak szólt, akik távol hazájuktól száműzetésben, fogságban éltek. Távol a földtől, amelyet magukénak éreztek. A földtől, amelyen őseik jártak. A földtől, amely Isten beteljesedett ígéreteiről beszélt nekik. Távol az otthontól, amelynek ismerték időjárását, értették nyelvét, kultúráját. Távol az otthontól, amely a sajátjuk volt. Távol az otthontól, a földtől, múltjuktól, templomuktól, nyelvüktől, kultúrájuktól – s úgy érezték: távol Istenüktől.

Számunkra az első biztatás ez: akármilyen idegen is a közeg, amelyben élünk, akármilyen távol is van attól, amit megszoktunk, megszerettünk, amibe beleszülettünk, bármennyire is veszni látunk mindent: múltat, jelent, jövőt, bármennyire is távol érezzük magunkat az Istentől is: ő jelen van közöttünk, megtalálható. Ő mindenütt a velünk való közösséget keresi. Őt nem lehet hagyományokhoz, történelemhez, épületekhez kötni – mert ő mindenütt velünk akar lenni.

Elveszítettük a szép világot, amelyről azt gondoltuk, hogy benne minden rendben volt? Eltűnt körülöttünk az a világ, amelyben otthon érezhetnénk magunkat? Távolinak tűnik mindaz, ami isteni, szent és szép ebben a világban? Mintha Isten elhallgatott volna, mintha elrejtőzött volna istenségébe – kiismerhetetlenül, felismerhetetlenül? Mintha távol lenne tőlünk? Mintha megcsömörlött volna már ettől a világtól és benne tőlünk?

Meglehet, hogy így érezzük. Éppen ezért az ézsaiási üzenet most, a jelenben nekünk szól: Isten közöttünk van – megtalálható, közel van. Lehet, hogy úgy érezzük: a világ elveszi tőlünk földünket, kultúránkat, nyelvünket – múltunkat és jövőnket.

Még az is meglehet, hogy sok igazság van ebben, de mindeközben Isten szól nekünk: az ő kegyelméből, a vele való közösségből senki sem szakíthat ki bennünket. Ő mindvégig velünk van. Szól hozzánk, és meghallhatjuk. Talán csak annyit kell tennünk, hogy ne arra figyeljünk, ami látszólag elnyomja a hangját, hanem arra, amit mond, arra, hogy szól. Mert ha nem is ordítva, zúgva, hanem a maga csendességében, otthonosságában, de Isten továbbra is szól. És bízhatunk abban, hogy amit mond, eléri célját. Ahogy egykor Izrael számára valósággá lett mindaz, amiben reménykedni is alig tudtak: a hazatérés, ugyanúgy bennünket is az otthonra találás vár az ő közelében. Az otthonra találás egy idegennek tűnő világban is.

Hiszem, hogy az út, amelyre elhívattunk, nem az elveszített múltba akar visszavezetni. Éppen ezért az úton járás semmiképpen sem nosztalgiázás. Az elhívó nem egyszerűen helyreállítani akar valamit, hanem a mindenkor újban, a mindenkori jelenben akarja érvényessé, megtartóvá tenni a velünk való közösségét. Nincs hely és nincs idő nélküle. Nincs száműzetés és nincs idegenség nélküle. A mindenkor velünk lévő a mindent meghatározó része az életünknek – elvehetetlenül. Mert nem nekünk kell átmentenünk őt nosztalgikus korok szépségéből, hanem ő tart meg a mindenkor újban, a sokszor idegenben is.

Kendeh K. Péter